Századok – 1955

Szemle - Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába II. (Ism. Sashegyi Oszkár) 503

504. SZEMLE adatának tekintette, hogy azok használóinak adjon bibliográfiai tájékoztatást. Ezért a periodizálás, a fejezetcímek stb. esetében alkalmazkodott a tankönyvek tervezetéhez. Az előző kötettel szemben, ahol korszakokon belül anyagát típusok szerint (elbeszélő források, iratok, feldolgozások) csoportosítja, e kötet fő tagozódása korszakokon belül tárgyi alapon történik : egy általános rész (I) után a gazdasági (II), a politikai (III) és a szellemi élet (IV) jelenségeit tárgyalja. Ε részek egyes szakaszain belül különíti csak el az egykorú forrásanyagot és irodalmat a feldolgozásoktól. A munka szerkezetón látszik, hogy a szerző küzködött a többsíkú ós tematika szempontjából sokszor egymást keresztező müvek egységes szkéma szerinti rendezésével. Az egykorú források általában formális-funkcionális szempontból csoportosíthatók könnyebben, az irodalom inkább enged a tárgyi csoportosításnak. Meg kell állapítani, hogy a gyakori utalások révén Kosáry a nehézségeket igyekezett áthidalni, s hogy a második kötet az elsőnél ilyen szempontból is jobban használható. A IV. fejezetben (A nemesség harca és megalkuvása, 1790—1792), amely egészen rövid időszakot fog át, bő forrásanyaggal, teljesen a formális és funkcionális szempont diadalmaskodik a részek tagolásánál (röpiratok, országgyűlés, bizottsági munkálatok stb.) s a legkülönbözőbb tárgyi vonatkozások (külpolitika, parasztmozgalmak, egyházpolitika, szépirodalom stb.) eme műfaji, ill. szervezeti működési szempontoknak vannak alárendelve. így aki bizonyos tárgyra, pl. az úrbéri kérdésre kutat, mindegyik részt át kell, hogy nézze : a röpiratok is, az országgyűlés is, a bizottságok is a legkülönbözőbb tárgyakkal foglalkoztak. De a felosztás nem is egészen következetes, hiszen az országgyűléssel foglalkozó részben tárgyalja pl. az udvar külpolitikájára, a megyék szerepére, a protestáns zsinatra vonatkozó forrásokat és irodalmat is. S maguk a felosztás alapjául szolgáló főkategóriák sem egyneműek, ezért aki pl. a röpiratirodalommal kíván foglalkozni, át kell, hogy nézze az országgyűléssel foglalkozó részt is, mert itt vannak felsorolva az egyes tárgy szerint oda vágó röpiratok. Míg tehát az I. Tóth Zoltán szerkesztésében megjelent Magyar Történeti Bibliográfia a tiszta szakosítás módszereivel dolgozik, szerkezetében egységesen és következetesen érvényesül a tárgyi szempont, Kosáry »Bevezetés«-e inkább belülről, magából az anyagból keresi a csoportosítás elveit, amire már az a körülmény is rávitte, hogy könyvószete ismertető jellegű, nem mechanikus felsorolása a forrásoknak és irodalomnak, hanem azoknak folyamatos, kritikai előadása. Innen adódott, hogy a forrástani szempontok a szerkesztésben is érvényesülnek bizonyos mértékig. Az egyes kérdések tárgyalásában, az ismertetett munkákhoz fűzött megjegyzéseiben Kosáry hatalmas anyagtudásról és biztos ítélőképességről tesz bizonyságot. Kötetének erőssége különösen a gazdasági részek jól kidolgozott volta ; a politikai részek közül — helyesen — a magyar jakobinus mozgalom tárgyalására helyez legnagyobb súlyt. Amennyire futólagos átnézéssel megállapítani lehetett, tárgyi tévedések alig fordulnak benne elő, bár az ilyen monumentális munkánál, különös tekintettel az irodalom egyenetlen megoszlására, alig kerülhető el. Ilyen kisebb hiba pl. az, hogy az 1747-es cenzori utasításról — Ballagit félreértve — azt állítja, hogy az egyház részéről készült s az állami és egyházi cenzúra szoros összefüggésére jellemző, holott az instrukciót királyi rendeletre a helytartótanács állította össze és hirdette ki, s Althan váci püspök mint a helytartótanács tagja végezte a fogalmazás munkáját. Megjegyzendő, hogy Althan valóban az állami és egyházi Cenzúra összekapcsolására törekedett, az udvar azonban, amelynek célja ekkor már állami cenzúra-apparátus kiépítése és az egyházi háttérbeszorítása volt, megakadályozta ezeknek a tendenciáknak az érvényesülését. Bizonyos egyenetlenség mutatkozik az egyes művekhez fűzött megjegyzéseiben is, helyenként egyszerűen a bibliográfiai adatokat közli, máskor ezekhez hozzáfűzi a szerző személyére, a mű irányára, tartalmára vonatkozó megjegyzéseit. Itt is azonban általában biztos kézzel von határt a lényeges és elhanyagolható között. Az irodalom kritikai értékelésében a második kötet jóval felülmúlja az elsőt. A kötet elején rövid utalásokat találunk a marxizmus-leninizmus klasszikusainak általános megállapításaira a tárgyalt korszakra vonatkozóan. Az egyes részletkérdéseknél is igyekszik a szerző a polgári történeti irodalom bírálatát adni. Kosáry, mint az előszóban maga mondja, éppen az első kötetre kapott bírálat eredményeképpen »arra törekedett, hogy e második kötetben lehetőleg mindenütt felhasználja és feldolgozza az elmúlt évek során egyébként is számos új tanulmánnyal bővült marxista irodalom elvi megállapításait és részleteredményeit, s hogy legalább a fontosabb kérdéseknél félreérthetetlenül bemutassa a.polgári történetírás álláspontjával szemben a marxista történetírás értékelését«. A munka így megbízható útmutatást ad történelmünk e jelentős korszakának forrásaiban és irodalmában. Az eddigi tapasztalat azt mutat ja^ hogy Kosáry hézagpótló