Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

A KÖZPONTOSÍTÓ POLITIKA BELSŐ EKÖFOKBASAI 29 korában így emlékezett erre : »néhai Mátyás király összes javainkat . . . elfoglalta és ehdegenítette, úgyhogy házunkat, amely végső szegénységre jutott, a nemtelenek közé számították«.) Ilyen kemény eszközöket Mátyás csak a hatalom régi formáihoz, a széttagoltság korának hagyományaihoz ragaszkodó bárókkal szemben alkalmazott. Általában beérte azzal, hogy az állam irányításából kirekesztette, rendi ellenzékbe szorította, részben udvari árisztokráciává szelídítette őket. Első korszakában kialakított megnyerő-leszerelő politikáját néha olyankor is igyekezett folytatni, amikor a körülmények megengedték, hogy ezen túlmenve, a megtorlás eszközét következetesebben alkalmazza. Emellett azonban, úgy látszik, kezdett kialakítani egy sajátságos taktikát, aminek lényege a bárói vagyonok bomlasztása volt. Legalább egyes humanisták, kik a kormányzás művészetéről írva, Mátyás uralkodásának tényeire támaszkodtak, olyan elveket tulajdonítottak neki, hogy a túlságosan nagy vagyonokat meg kell nyirbálni (Brandolinus), ebből a célból a nagyuraknak megtisztelő, de annál költségesebb megbízásokat kell adni (Caüimachus). Mátyás kifejlődött kormányzatának egyes jelenségei valóban arra vallanak, mintha ilyen eljárással is kísérletezett volna. (Például : követségei jórészét bárók vezették, akiknek fő feladata minél nagyobb fényűzés kifejtése volt. A tárgyalásokat hivatásos diplomaták vagy kancelláriai tisztviselők folytatták.) Az uralkodó osztályon belül különleges problémát jelentett az egyházi javadalmasok nem csekély rétege. A feudális államnak szüksége volt az egyházra, azonban a központosítás útján haladó feudális államnak az egyház új, államhatalomtól függő és külső irányítástól többé-kevésbé függetlenített formájára volt szüksége. Mátyás egyházpolitikájának lényege a pápától gyakorlatilag mindinkább függetlenített, a királyi hatalomtól függő »államegyház« alapjainak megteremtése. Ebben a régi főpapsággal szemben az egyházi értelmiség magas képzettségű vezetőire, a »magiszterek« növekvő rétegére támaszkodott. Az egyházi javadalmak egy részét ezeknek juttatta. Más részét azonban fenntartotta hivatalnokainak, kiket többnyire úgy fizetett, hogy valamely egyházi birtokot, illetve javadalmat juttatott nekik (függetlenül attól, volt-e megfelelő papi fokozatuk és egyáltalán akartak-e ilyet szerezni). Emellett rendszeresen megadóztatta az egyházi javadalmakat, Bonfini szerint olyan indokolással, hogy a köz szolgálatában megengedhető egyes közjavak felhasználása. Ilyen körülmények közt érthető, hogy Mátyás egyházpolitikája még elsőrendű haszonélvezői, a magiszterek részéről sem találkozott egyértelmű lelkesedéssel. Mégis melléje álltak, inert igényeiket csak rajta keresztül tudták érvényesíteni. A király támogatásával sikerült egyre inkább, végül csaknem teljesen kiszorítaniuk a főpapi javadalmakra összeköttetéseik jogán igényt formáló, bárói eredetű régi főpapokat ; s bár a királyi adóztatás kellemetlen volt, ezt még mindig elviselhetőbbnek érezték, mint a világi nagybirtokosok alig leplezett szekularizációs törekvéseit. Az egyháziak egy részének elégedetlensége inkább a pápasággal szoros kapcsolatban álló szerzetesrendek tevékenységében, hitszónokaik működésében nyilvánult meg. Ezek legkiemelkedőbb képviselői, mint Mátyás uralkodásának végén Temesvári Pelbárt, akként adtak kifejezést központosítás- és államegyházellenes törekvéseiknek, hogy a szegények számára készített, általában beletörődést hirdető prédikációikban, demagóg fogásként, hevesnek látszó támadásokat indítottak a világi hatalmasok, a fejedelmek ellen. Részükről ez annál érthetőbb volt, minthogy Mátyás, aki kezdetben támogatta őket, később (bár