Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

20. ELEKES LAJOS 2. A jobbágyság helyzete Végig az egész XV. századon a jobbágyok terhei folyamatosan nőttek. Ez elsősorban pénzterheikre vonatkozik. A földesurak a századforduló táján bevezetett, akkor még »rendkívüli« sőt »igazságtalan« névén emlegetett (földesúri) adónemet a század derekán rendszeressé tették : adás-vételi ügyleteknél a többi megszokott jövedelemforrások sorában számoltak vele. Elnevezéséből utóbb elhagyták a »rendkívüli« jelzőt, maradt a lassan mindennapivá váló taxa (nem azonos az így is nevezett állami rendkívüli adóval, a dikával). A rendszeressé tétellel párhuzamosan megnövelték az új adó összegét. A század elején ez általában egy arany körül mozoghatott telkenként. A század derekára már országszerte, még a gazdaságilag hátramaradottabb vidékeken is meghaladta ezt, nem ritkán többszörösen. (Különbségek mutatkoztak, amennyiben néhol nem a taxa, hanem a régi cenzus nőtt meg, vagy a két adónem összeolvadt. Ez nem változtat a tényen, hogy az általános tendencia a jobbágyok földesúri pénzterheinek jelentős növelése.) Például a Várdaiak birtokain az ötvenes években készült számadások szerint (melyek a jobbágyok évente két részletben fizetett pénzadóját, valószínűleg a György- és Márton-napi cenzust tüntetik fel) egy-egy község évente legalább kétszer fizetett adózó családfőnként számított fejátlagában másfél, két forint összegű adót. (Kalongán, Veresmarton egy-egy részlet fejátlaga 1,7 ; a gazdagabb, mezővárosi jellegű Szentgyörgyön 2,5 forint.) Azonban a fejátlag nem azonosítható az egy telekre eső átlaggal, minthogy a telekaprózódás előre haladt : az egész telket nyilván nagyobb adó terhelte. (Ilyenek sejthetők a 3—4 forintos, ilem ritka tételek mögött.) Ilyen adatokból részletes feldolgozás híján is arra lehet következtetni, hogy a jobbágyok földesúri pénzadója — csupán a gerincét kitevő tételekkel számolva — a század első felében háromszorosára vagy még nagyobbra nőtt és egyéb terheik, szolgáltatásaik pénzegyenértékéhez viszonyítva túlnyomóvá lett. Emellett mind gyakrabban lehet megfigyelni jelenségeket, melyek régebben természetben lerótt szolgáltatások (pl. sertéstized, halzsákmány) pénzbeli megváltásának terjedéséről tanúskodnak. A pénzterhek növekedése a jobbágyság helyzetének súlyosbodását jelentette. Ugyanakkor az, ha a jobbágyok földesúri terhei közt a pénzterhek válnak uralkodóvá (és egyéb terheik emellett kezdenek háttérbe szorulni), kiinduló pontjává válhatott olyan fejlődésnek, ami később a feudális járadék legmagasabb, egyben utolsó formájának, a pénz járadéknak általánosulását eredményezhette volna. A század második felében a folyamat mindkét oldala tovább fejlődött. A jobbágyok pénzterhei súlyosbodtak (ekkor azonban inkább az állami adózás vonalán) ; ugyanakkor földesúri terheik közt a pénzbeliek általában nagyobb jelentőségre jutottak (bár a földesurak egy része ezzel ellentétben a járadék termény-, illetve robot-formáinak fenntartására törekedett). Kivált városok, például Sopron úrbéres falvainál — de a földesúri birtokok egy részénél is — megfigyelhető, hogy a pénzszolgáltatások mellett a természetbeliek eltörpülnek vagy formálissá válnak. A földesurak részéről a század második felében is megnyilvánult a törekvés jobbágyaik pénzterheinek növelésére. Törekvéseik érvényesítésének azonban többszörös korlátot szabott a jobbágyok teherbírása és a fenyegető pusztásodás, ezenfelül a paraszti ellenállás, végül pedig a megerősödő királyi hatalom törekvése a jobbágyoktól adók formájában elsajátítható terméktöbbletnek számára kedvezőbb elosztására. A három tényező együtt okozta, hogy