Századok – 1955

Vita - Hegedüs Viktor: Hozzászólás Sándor Pál: „A magyar agrár- és paraszttörténet polgári irodalmának kritikájához” c. cikkéhez 107

HOZZÁSZÓLÁS SÁNDOR PÁL CIKKÉHEZ 109 Mindez nem jelenti azt, hogy az első fejezetben más hiányosság nincs. A polgári radikálisok és a szociáldemokraták csak mint egészen szembeszökő példák szerepelnek hozzászólásomban. Feltehetően a kutatás még más tudományágak, vagy a politikai irodalom köréből is vet fel olyan anyagokat, amelyek hozzásegítenek bennünket, hogy a korszak agrár- és paraszttörténeti irodalmáról, a különböző történelemszemléletek harcáról, a valósághoz jobban hasonlító képet kapjunk. Komoly fogyatékossága a cikknek az is, hogy egy szót sem ejt a különböző szociográfiai irányzatokról és azok hatásáról, holott a szociográfia kifejezetten a történeti irodalomhoz tartozik. Bosnyák Béla faluleírásai például, melyek közül egyik a Galilei kör 1909—1910. évi pályázatán első díjat nyert, már az első világháború előtt jó példát mutattak. A szociográfiák lényeges szerepéről persze főleg a 30-as évektől kezdődően lehetne beszélni. A falukutatók és szociográfusok nagy szolgálatokat tettek azzal, hogy munkáikkal az annyira fogyatékos helytörténeti irodalmat, úgy ahogy, de helyettesítik és a magyar falu múltjával foglalkozó kutatók egyike sem nélkülözheti őket, ma sem. Műveik nagyrésze forrásként és irodalomként egyaránt értékes. Persze a szociográfia is sokféle és a cikknek ezeket az irányzatokat is, jelentőségüknek megfelelően, jellemeznie kellene. Nem vitás, hogy különös jelentőségre a népi írók csoportja emelkedett. Ez az irányzat sem egységes. Foglalkozni kellene velük. Az MDP 1953 októberi »A pártpropaganda helyzetéről és feladatairól« szóló határozatában felhívja figyelmünket, hogy értékelésük körül komoly , hibákat követtünk el. A historiográfus is egyike azoknak, akik elsősorban hívatottak a népi írók ügyét újból megvizsgálni és tanulmányozni. Az előzőkkel egyenjogú követelményként kell megemlíteni a néprajzi kutatók történeti vonatkozású munkáit is. A magyar paraszttörténetben a népélet, termelés, kultúra stb. kérdéseire nem kaphatunk kielégítő feleletet a Herman Ottótól, Jankó Jánostól, Györffy Istvántól és más etnográfusoktól ránk hagyott irodalmi örökség felhasználása nélkül. A szociográfiákról és a néprajzi munkák jelentőségéről mondottak sem jelentik természetesen azt, mintha más nem hiányoznék a cikk által megadott képből, de ezek megint olyan példák voltak, amelyek papírra kívánkoztak és illusztrálhatják azt, amit Sándor elvtársnak ebben a cikkben alkalmazott módszeréről és felfogásáról mondani akartam. Végezetül összefoglalva úgy gondolom, hogy a történetírók arcképcsarnoka helyett (durván fogalmazva) történeti irányzatok és ezek egymáshoz való viszonyának elemzőbb leírására van szükség ahhoz, hogy egy korszak bármilyen történeti irodalmát marxista módon megvilágítani és bírálni lehessen. Tisztán kell látni, hogy a történeti irodalmat nem feltétlenül csak a történészek hozzák létre, bár ugyanakkor helytelen lenne a történészek és egyéb szaktudósok közt a határvonalat elmosni. Azt lehetne mondani, hogy ezek a megjegyzések nem reálisak, hiszen a cikk címe nem is ígér teljes anyagot, tehát Sándor elvtárs eleget tett, ha legalább a hivatalos történészek által írott anyagot feldolgozta. Ez az álláspont sem helyes. A cikk, jelen alakjában nem rövid összefoglalás vagy a magyar agrár- és paraszttörténélem polgári irodalma kritikájának egy része, hanem egy nagy korszak irodalmának leegyszerűsített képe, ami nem egészen tükrözi az objektív igazságot.