Századok – 1954

Vita - Makkai László: A „Magyarország története” egyetemi tankönyv első kötetének vitája 636

642 MA К KAI lÁSZLÓ ményekkel, a korai feudalizmusban is érvényesülő centralizáció és decentralizáció erői között.« A hozzászólók azonban éppen azt kifogásolták, hogy Lederer Emma ennek a harcnak ábrázolása folyamán túlkorainak tételezi fel a feudális széttagolódás érvényesülését az uralkodói hatalom rovására. Bónis György rámutatott a XI—XII. századi királyi hatalomnak a későbbihez viszonyított túlsúlyát bizonyító számos konkrét tényre, Győrffy György pedig az István-kori államszervezetnek a tankönyvben feltételezettnél nagyobb fejlettségére. Ugyanő, majd Mályusz Elemér és Eckhart Ferenc kifogásolták, hogy Lederer Emma eltúlozza, illetőleg nem fejlődésében szemléli a pápai befolyás jelentőségét, mert a XI—XII. században a magyar király önállósága egyházi ügyekben jóval nagyobb volt, mint később. Ha a hozzászólók nem is határolták el világosan nézeteiket a polgári történetírásnak az Árpádok »parancsuralmá«-ról szóló polgári elméletektől, lényegileg ugyanazt kívánták, mint a lengyel bírálók : ti. a »korai feudális monarchia« sajátosságainak figyelembevételét és határozott elválasztását a széttagolódás megvalósulásának korszakától. Sajnos a vita túlnyomó részben a politikai felépítmény kérdései körül mozgott, holott a feudális széttagolódás kialakulásának vizsgálata során, mint ezt M. M. Szmirin és A. J. Nyeuszihin professzor megjegyezték, »nagyobb figyelmet kell szentelni abelső folyamatoknak«. A szovjet történészeknek ez a helyes iránymutatása nyilvánvalóan azokra a tanulságokra utal, melyek a Szovjetunió történetének most megjelenő hatalmas szintézisében nyertek megfogalmazást. Ez a mű is élesen elválasztja a »régi Oroszországi' és a »feudális széttagolódás« korát s a XII. század elejéig nem feudális széttagolódásról, hanem csak annak kialakulóban levő előfeltételeiről beszél, ezen túlmenőleg azonban világosan összekapcsolja a feudális széttagolódáshoz vezető politikai fejlődést a feudális termelési mód »új szakaszáéval (aháromnyomásos rendszerelterjedésével, a nagyarányú telepítésekkel, általában a munka termelékenységének fokozódásával és a városok megerősödésével) s ezzel együtt a feudális földtulajdon továbbfejlődésével, a magánnagybirtok súlyának megnövekedésével. Ez az a gazdasági folyamat, mely »a viszonylag egységes korai feudális állam széttagolódásához vezetett«. A magyarországi viszonyok közt ennek megfelelő (nyilván sajátos eltéréseket mutató) belső fejlődést sem a tankönyv, sem a vita nem világította meg. Lederer Emma »a feudális nagybirtok területi terjeszkedése« címet viselő fejezetben tulajdonképpen az uralkodóosztály frakcióharcairól szól, melyek a magánnagybirtok megerősödését hivatottak bizonyítani, de a királyi és magánnagybirtok belső szerkezetében végbemenő változásokat és ezeknek a jobbágyi függés alakulásával való összefüggéseit éppenúgy nem tisztázta,' mint Győrffy György, aki vele szemben a XII. századi magánnagybirtok viszonylagos jelentéktelenségére utalt. Mikor M. M. Szmirin és A. J. Nyeuszihin professzor a közvetlen termelők jobbággyá válásának és a feudális földtulajdon kialakulásának a kapcsolatát hiányolja a tankönyvben, szintén erre a kérdésre irányítja a figyelmet. V. F. Szemjonov professzor pedig határozottan rámutat a királyi földtulajdonnak a korai feudalizmusban oly dönt» jelentőségére s arra, hogy az ekkor uralkodó osztály többsége inkább az adó egy részének, mint a földnek • a birtokosa. A »korai feudális monarchia« nyilvánvalóan a királyi birtokon, mint a feudális földtulajdon uralkodó formáján alapszik, felbomlása és a feudális széttagolódás pedig nálunk is éppenúgy a termelőerők megnövekedésének következménye, mint Oroszországban és Lengyelországban. Véleményem szerint a termelőerők viszonylagos fejletlensége, a gyér népsűrűség és a technikai kezdetlegesség szükségszerűen jár együtt a XI. s részben a XII. századi nagybirtok erősen zárt természeti gazdálkodásával, a sokféle speciális szolgáltatás rendszerével ós egyúttal a jobbágy személyi szabadságának erős korlátozásával. A termelés és a munkamegosztás fejlődése teszi lehetővé a paraszti szolgáltatások fokozódó egységesülését, az így kieső termékeknek a munkamegosztással együtt növekvő árucsere útján való beszerzését, következőleg a nagybirtok belső autarkiájának bomlását, ami viszont objektív alapot teremt a jobbágyok személyi kötöttségének lazulására. Amikor azonban a fejlődés ebbe a szakaszába érkezik, a feudális uraknak a királyi birtok rovására történő terjeszkedése általános és ellenállhatatlan támadásba megy át, mely szükségszerűen győzelemmel végződik, mert a királyi birtokoknak a zárt természeti gazdálkodáson alapuló rendszere ekkor már a fejlődés gátja s megszüntetése nemcsak a nagyméretű telepítésekbe kezdő, birtokaikat kikerekítő és növelő földesuraknak, hanem végső fokon a szabadabb mozgást kívánó jobbágyságnak is érdekében áll. Ez az a történelmi pillanat, mikor a feudális széttagolódás tendenciái a megvalósulás stádiumába érkeznek. Kérdés, hogy a magyar történetben mikorra tehetjük ezt a fordulatot. Több hozzászóló (Győrffy György, Szabó István, Bónis György) túlzottnak tartotta Lederer Emmának azt a nézetét, hogy a királyi birtok széthullása a XII. század végére lénye-