Századok – 1954

Vita - Makkai László: A „Magyarország története” egyetemi tankönyv első kötetének vitája 636

638 MAKKAI LÁSZLÓ igazat, amennyiben és amiért a haladást, s így végső fokon a dolgozó nép érdekeivel egybeeső nemzeti fejlődést képviselték. A vita nem egy hozzászólása olyan igényeket támasztott a tankönyvvel szemben a hazafias nevelés szempontjából, melyeknek teljesítése a sovinizmus még nem is olyan halvány kísérteteinek felidézését vonhatná maga után. Kétségtelen azonban, hogy a nemzeti múlt értékeinek megítélésében maga a tankönyv is egyenetlenségeket, következetlenségeket tartalmaz. Míg egyik oldalon »a burzsoá nacionalizmus és a kozmopolitizmus ellen hadakozván, néha túllő a célon«, amint azt Lederer Emma az őt ért bírálatokra válaszolva, önkritikával beismerte, addig a másik oldalon feladja ezt a harcot, amire viszont példa a második félkötetben a polgári történetírás bírálatának nagyfokú hiányossága. Ez az ingadozás is mutatja, hogy a tankönyv, minden kiemelkedő érdeme ellenére sem hibátlan alkotás, aminthogy fiatal marxista történettudományunk fejlődésének adott szakaszán nem is lehet az. Az előtanulmányok íróinak és a tankönyv szerzőinek minden erőfeszítése ellenére sem sikerülhetett ilyen rövid idő alatt még a legfontosabb problémákat sem hiánytalanul tisztázni. Számos vonatkozásban tárgyi tudásunk sem elegendő még ahhoz, hogy a fejlődés vonalát folyamatosan áttekinthessük, nem is beszélve további kutatásra váró jelentős részletkérdésekről. A kötet hiányosságai azonban nem tulajdoníthatók egyedül a tárgyi tudás hézagainak. A tankönyvszöveg is árulkodik történetírásunk egyik legfőbb gyöngeségéről, arról, hogy még nem jutottunk el a történeti fejlődés törvényszerűségeinek sokoldalú és elmélyült átgondolásáig, nem tudjuk a vonalakat következetesen végigvezetni az egész történeti folyamaton s nem bírjuk az egyes történeti jelenségeket dialektikus egységbe összefogni. Ebből következik a kézírat két alapvető hibája : a termelőerők, a termelési viszonyok és a felépítmény jelenségeinek összekapcsolásában és a magyarországi fejlődésnek az egyetemes fejlődésbe való beillesztésében mutatkozó bizonytalanság, töredékesség. A vita rá is mutatott az elvi és tárgyi hiányok, tévedések egész sorára, sőt a dolog természeténél fogva a hozzászólások középpontjában éppen a negatívumok állottak. »Nem azért jöttünk össze, hogy elismerő okleveleket osztogassunk — mondotta Molnár Erik az első félkötet vitájának zárszavában —, hanem azért, hogy a tankönyvtervezet hibáit kijavítsuk.« A vita résztvevői valóban tudásuk legjavát adták s ha elvétve szükségtelenül éles megjegyzések, indokolatlan túlzások is elhangzottak, általában a segítőkészség jellemezte a hozzászólásokat. Az egész vita meggyőző bizonyítéka volt annak, hogy a magyar történettudomány az elmúlt néhány esztendő alatt hatalmasat fejlődött. Örvendetes volt hallani, hogy a polgári történetírás művelői és neveltjei közül egyeseknek mennyire vérévé vált a marxista-leninista problémalátás, mások pedig milyen nagy lépésekkel közelednek a helyes módszer felismeréséhez, sőt alkalmazásához is, ugyanakkor viszont fiatal kutatóink egész sora széleskörű tárgyi tudásról és komoly elméleti felkészültségről, vagy legalábbis üyenirányú jelentős előrehaladásról tett tanúságot. Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a vita történettudományunk hiányosságait is tükrözte. Arinak ellenére, hogy a hozzászólások túlnyomóan konkrét adatok pótlására vagy helyesbítésére vonatkoztak, a vita során aránylag kevés olyan új adatcsoport került felszínre, mely történetírásunk nagy »fehér foltjainak« eltüntetését (a termelőerők fejlődése, a török terület belső viszonyai, a nem-magyar népek története stb.) a tankönyvszöveghez képest döntően előbbre vitte volna. Legtöbb esetben a bírálóknak is meg kellett elégedniök a hiányok megállapításával és legfeljebb hasznos szempontokat adtak a további kutatáshoz. Ebből nemcsak az derült ki, hogy a tankönyvírók a jelenleg feltárt adatanyag túlnyomó részét értékesítették munkájukban és általában nem maradtak el a kutatás jelenlegi élvonalától, hanem az is, hogy kutatási tervünk nem volt elég sokoldalú, egyes fontos problémák forrásanyagának feltárására még kezdeményezések sem történtek. De nemcsak az egyes problémakörök, hanem az egyes korszakok iránti érdeklődés tekintetében is erős aránytalanságok mutatkoztak meg. A vitán feltűnően sokat foglalkoztak a X—XII. század történetével. Ez nemcsak annak tulajdonítható, hogy ebben a vonatkozásban Molnár Erik munkái széles alapot biztosítottak a vitának, hanem annak is, hogy polgári történetírásunknak az Árpádkorhoz való vonzódása még mindig erős hatást gyakorol történészeinkre, s egyébként is ebben a korszakban sok probléma vár megoldásra. A polgári történetírás még le nem győzőtt hatása mutatkozott meg abban is, hogy a vitán jóval több szó esett konkrét részletadatokról, mint a nagy összefüggésekről, a fejlődés törvényszerűségeiről, általában elvi kérdésekről. Ha ez utóbbiak fel is merültek, nem mindig tudták a hozzászólók élesen, tisztán, biztosan megragadni azokat. Ez különösen a második félkötet vitájára érvényes, melyen a hozzászólók egész sor alapvető elvi probléma mellett mentek el megjegyzés nélkül.