Századok – 1954

Szemle - Stern; Leo: Martin Luther und Philipp Melanchton – ihre ideologische Herkunft und geschichtliche Leistung; 450 Jahre Martin Luther-Universität Halle-Wittenberg; Zur Geschichte und wissenschaftlichen Leistung der Deutschen Akademie der Naturforscher „Leopoldina” (Ism.: Weiner Magda) 478

BZ к mi, к 479 A Wittenbergi Egyetem első évtizedei Luther és Melanehton ottani tanári működésén keresztül elválaszthatatlanul összeforrtak a reformációval. L. Stern Lutherről ós Melanchtonról szóló tanulmányában idézi szovjet és cseh történetírók (V. F. Szemjonov, M. M. Szmirin, J. Macek) megállapításait, kritikailag felhasználja a németországi reformáció egyházi történetírásának adatait és ezzel sikerül kiszélesítenie azt a képet, melyet e nagy átmeneti korszakról Engels műveiből nyerhetünk. (Megjegyzendő, hogy a német társadalomról a XV. és XVI. század fordulóján adott rajza a lényeges vonásokban megegyezik az Engelstől jól ismert osztályanalízissel, azzal az eltéréssel, hogy a városokban »üzletemberekről és polgárokról« beszél [61. I.], amivel nyilván azt kívánja érzékeltetni, hogy szemben a későbbi, illetve a fejlettebb országokban már ekkor fellelhető »bourgeois«-val, itt élesen elkülönülő kereskedelmi tőkés és kispolgári réteggel van dolgunk.) Célja azonban nemcsak e kép kibővítése konkrét elemekkel, hanem állást is foglal Engels reformáció értékelése mellett, F. Mehring reformáció túlértékelésével szemben (63. 1.), ugyanakkor, amikor természetesen nagyon sok esetben támaszkodik Mehring elemzésére. A vitát nem is tekinti lezártnak és tanulmányának egyik legfontosabb kicsengése, hogy felszólítja a német marxista történetírókat, kövessék az ő kezdő lépését a német reformáció történetének pártos feltárásában. Figyelemre méltó, hogy ismételten támaszkodik Georg Ritter, nyugatnémetországi történész 1950-ben megjelent »Európa újjáalakítása a XVI. században« c. munkájára és ennek meglátásait szervesen beépíti a maga marxista gondolatmenetébe. Ezzel egyrészt dokumentálja, hogy a jószándékú történetírót, ha a történelmi materializmus világnézete és módszere hijján nem is jut el a helyes összefüggések felismeréséig, ha kozmopolita befolyás következtében hazája történetét látszólag fel is oldja Európa történetében, alapos tudása ós a német nép szeretete elvezeti helyes rószmegállapításokhoz. Másrészt a maga részéről igyekszik áttörni azt a falat, mely a kettészakadt Németország tudományos élete között emelkedik ós mintha hívná a nyugatnémetországi történetírókat, vegyenek ők is részt abban a nagy munkában, mely a német nép helyes történeti tudatának kialakításában minden haladó tudósra vár. Nemcsak a német reformációnak mint egésznek újraértékelését tűzi ki célul L. Stern a német történetírás elé, hanem az egyes — leginkább felderítésre váró — kérdésekre is rámutat. Amikor például a lutheri reformáció ideológiai előzményeinek során eljut a huszitizmushoz, hangsúlyozza, hogy mily fontos a nacionalista történetírás által elhanyagolt huszita hatás további kutatása. — Különös figyelmet szentel a humanizmusnak, mint a feltörekvő polgárság egyház ós feudalizmus elleni ideológiai tiltakozásának. Tárgyalja a német humanizmus megkülönböztető jegyeit, melyek az egyenlőtlenül fejlődő országrészek gazdasági visszamaradottságában, a politikai széttagoltság szűk szellemi légkörében gyökereztek. Kimutatja az olasz széttagoltság történetileg más jellegét. Álláspontja az, hogy tévedés a humanisták latin nyelvhasználatát kozmopolitizmusnak minősíteni, rámutat, hogy a német humanisták egyben patrióták, akik mélységesen fájlalják a Németországban uralkodó feudális anarchiát. Luther ügye, mely egyházi vitaként indult, az if jabb humanista nemzedékkel, az Ulrich von Huttennel való szövetség révén lett tulajdonkóp nemzeti üggyé és a humanisták fiatalabb generációja éppen akkor szakadt el Luthertól, amikor ő lekötötte magát a tartományi fejedelmek ügye mellett. L. Stern felhívja történésztársait, mutassák ki az eddiginél hatátozottabban a nemzeti öntudatot a német humanizmusban. A továbbiakban pedig azt fejtegeti, hogy miért álltak viszont szemben a humanisták Luther tanainak radikális irányban való továbbfejlesztésével. Mindezek magyar történeti szempontból azért nagyon elgondolkoztatok, mert "még nálunk is igen problematikus a humanisták értékelései Magának Luther személyének jelentőségét L. Steril azon a ponton fogja meg, hogy Luther fellépésének elején átmenetileg Németország már régen mozgásban lévő osztályait és rétegeit egységes küzdelemben tudta összefogni a nemzeti öntudatra ébredő német nemzet legerősebb ellensége, Róma ellen. —• Luther reális szerepét vizsgálva az újfelnémet nyelv kialakítása körül, gyümölcsözően alkalmazza Sztálin tanításait a nyelvek fejlődésére vonatkozólag. — Melanchtonban azt igyekszik kimutatni, hogy elsősorban humanista és csak másodsorban teológus. Egyéni tragédiája, hogy mint teológus ő adta meg Luther tanainak első dogmatikus megfogalmazását, ezzel megerősítette az új egyházat, amely viszont pusztulásra ítélte a humanizmust. Melanehton ezek után nem lehetett olasz formátumú renaissance humanista, még csak a reformáció előtti világi német humanista sem maradhatott, hanem kénytelen volt evangélikus-humanista művelődést hirdetni. Egyéni tragédiája tükrözi az egész' német polgárság tragédiáját. Melanchtonnak, a humanista pedagógusnak jelentőségét, teremtő erejét azonban még Engelsszel szemben is megvédi (56. 1.). Ez irányú megállapításai nem lehetnek közöm-