Századok – 1954

Szemle - Stern; Leo: Gegenwartsaufgaben der detuschen Geschichtsforschung (Ism.: Weiner Magda) 476

\ SZEMLE 477 korhoz« jelszava nem volt más, mint a felszabadító háborúk utáni német feudális-abszolutisztikus jelen múltba visszavetített apológiája (15. 1.). A felszabadító harcok nemzeti öntudatának helyébe az uralkodó osztályok nacionalista, agresszív szelleme lépett. A történetszemléletben ez azt. jelentette, hogy a német történeti iskola nagymestere. Ranke, a porosz hagyománynak megfelelően a hatalmi gondolatot állította az érdeklődés homlokterébe. À háborút tekintette minden új államalakulás kiindulópontjának és a történetkutatás számára a hatalmi gondolat és a külpolitika elsődlegességét prokla -málta vezérelvként (16. 1.). Ez a koncepció, melyet Ranke iskolája (Treitschke, Mommsen, Dahlmann stb.) különböző változatokban tettek magukévá, teljesen Poroszország igényeinek felelt meg, Németországnak Poroszország vezetése alatti antidemokratikus egyesítését szolgálta. E mellett kialakult még, de sokkal kisebb jelentőségre tett szert egy liberalizáló irányzat (Gervinus, Schlosser, Zimmermann stb.) és a katolikus, Habsburgok felé orientálódó »nagynémet« iskola. Utóbbinak és Ranke iskolájának harca az 1870/7l-es birodalomalapítással nagyjából végetért, a német történetírás a »rankei objektivitás« magasztos légkörébe került. L. Stern megmutatja, hogy enhek oka nem a »történeti objektivitás« utáni vágy, hanem az volt, hogy a két tábor addigi politikai létjogosultsága megszűnt, viszont a Párizsi Kommün élménye után szükségesnek látszott ideológiai egységfrontot létrehozni a nemzetközi viszonylatban fenyegetően er&södö munkásmozgalom ellen. A munkásmozgalom vezetőinek, Marxnak és Engelsnek történelmi materializmusával szembeállították a maguk világszemléletét, mely nem is enged az objektív történeti igazság közelébe férkőzni, hiszen minden törvényszerűséget tagad a töiténeti fejlődésben. A marxista dialektikával szembeállították a maguk individualizáló módszerét, melyet »a modern historizmus magva«-ként dicsőítenek (22. 1.) és mellyel a történelmet minden egyes korszak egyszeri, soha vissza nem térő feltételeinek eredményeként kezelik. L. Stem arra is rámutat, hogy a porosz és a Habsburg irányzat kibékiilésében része volt a monarchián belüli szláv veszélynek is és hálás feladat lenne megvizsgálni, hogyan kapcsolódik ehhez a magyar történetírás alakulása. Mint ahogj elgondolkoztató az is, hogy mennyiben hasonlít a különböző irányzatok 1871 utáni reakciós összefogása Németországban a magyar történetírás kiegyezés utáni elsekélyesedéséhez. Elmondhatjuk, amit L. Stern a német polgári törtónetkutatók úgynevezett objektivitásáról megállapít : ez gerinetelenséggé fajuló objektivizmust. közömbösséget takar. Az individualizmus, mely minden történeti jelenséget minden egyes korszak különleges viszonyaiból vezet le, végül megfelelő módszertani eszköz lett arra, hog\ mindent megértsen, mindent igazoljon, végül is mindent megbocsásson. Ez az a pont. melynél megmutatkozik, hogy nem lehet határvonalat húzni a »szigorúan tudományos« iskola és a német vulgáris történetírás bűnei közé, mert a vulgarizálok Ranke individualizáló módszeréből táplálkoztak, mely kiválóan alkalmas volt minden forradalmi fejlődés tagadására és mellyel a jelenkor aljasságát úgy lehetett igazolni, hogy megértést mutattak a mult aljasságai iránt. A vulgarizáló történetírás legdurvább, legkártékonyabb változata a pángermán vulgáris historizmus, ahogy az az össznómet (alldeutsch) ég a nemzeti szocialista történeti irodalomban jelentkezik. És annak ellenére, hogy a »hivatalos« német történetírás időközben individualizáló módszerét addig fejlesztette, míg a német történettudomány akadémikusok szaktudományává lett, elvesztve régi kapcsolatát a nemzettel és beleveszett a filozófáló-esztetizáló szellemtörténetbe, vagy a mikroszkopikusan túlhajtott részletkutatásokba, mégis felelős a náci »történészek« legvadabb kirohanásaiért is. Nincs joguk a céhbelieknek ezeket kívülállókként feltüntetni, mert a vulgarizálok munkáiból, ha eldurvítva is, a hatalom eszméjének Ranketól kiinduló totalizálása tűnik elő (29. 1.). A »Drang nach Osten«, a »Volk ohne Raum«, a »proletár ós plutokrata államok« stb. elméletei a céhbeli német történetkutatásból erednek és erősen visszahatottak reá. A Harmadik Birodalom idejének sok »tiszteletreméltóé történésze német alapossággal elméletileg pontosan azt bizonyított« be, amit. a német imperializmus akart. Láthatjuk, L. Stern elemzése a német történetírás újabb hibáitól mélyen visszanyúl a német történetírás múltjába. Meg kell állapítanunk, hogy bár a fejlődés különbözőségéből eredően, a mi történetírásunk a felszabadulás óta már tovább jutott а/ alkotó munkában mint a német történetkutatás, ilyen összefoglaló bíráló historiográfiai visszatekintést egész a kapitalista korszak kezdetéig nem tettünk. Igaz, Németországban ez még égetőbb kérdés, mint nálunk, mert ott a hibák teljes egészében továbbélnek Nyugat-Németországban. A Német Szocialista Egységpárt 1952 júliusi határozata megmutatta, mily döntően fontos a nyugat-n^piet történetírás bírálata és L. Stern