Századok – 1954

Közlemények - Biró Jenő: Adalékok a Magyar Tanácsköztársaság hadtörténetéhez 335

KÖZLEMÉNY ADALÉKOK A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG HADTÖRTÉNETÉHEZ Az 1919-es proletárdiktatúra a magyar történelem legfényesebb lapjaira tartozik, akár a Rákóczi-szabadságharc vagy az 1848/49-es forradalom. A Magyar Tanácsköztársaság élet-halál harcot folytatott az imperialista hatalmak ellenforradalmi intervenciójával. Ezeknek a harcoknak hőse a magyar dolgozó nép volt. Az alábbi tanulmánnyal a Magyar Tanácsköztársaság harcainak hadtörténelmi feldolgozásához kívánunk hozzájárulni. I 1918 őszén összeomlott a reakciós Osztrák-Magyar Monarchia, a Habsburgok birodalma, amely a mai Ausztrián, Magyarországon, Csehszlovákián kívül Ukrajna, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia és Olaszország egy részét foglalta magában. Prágában, Bécsben, Zágrábban, Lembergben rövid időközökben egymásután tört ki a polgári forradalom s az események irányítását mindenütt nemzeti tanácsok vették kezükbe, amelyeket Károly császár-király egyik utolsó rendelkezése hívott életre. Az olasz fronton harcoló osztrák-magyar hadsereg, a császári-királyi hatalom tényleges alapja, a forradalmak hatása alatt elszéledt. Utolsó harcait történelmileg egyedülálló körülmények között vívta ; már szétesett az anyaország, a hadsereg pedig még harcolt, mert a hadvezetőség egy ideig meg tudta akadályozni, hogy a hátországi forradalmak híre és hatása eljusson a katonák közé. Budapesten 1918. október 31-én győzött a polgári demokratikus forradalom ; a hatalmat Károlyi Mihály vezetésével egy pártkoalíció vette át, amely a függetlenségi, a polgári radikális és a szociáldemokrata pártból állott. A magyar proletariátus, amely eddig a félfeudális-kapitalista és német kizsákmányolás alatt nyögött, fellélekzett és megvalósította a forradalmat, amelytől sorsának jobbrafordulását várta. A fordulat azonban készületlenül érte az országot ; a kormánykoalíció pártvezérei nem akarták a forradalmat, a forradalmi erők pedig szervezetlenek voltak s kimagasló, igazi forradalmi vezér sem akadt. Sőt, az átalakuláskor szereplő legtöbb politikus népellenes, ellenforradalmi beállítottságú volt, s célul a rothadó kapitalizmus megmentését tűzte ki. Pedig rendkívül súlyos feladatok vártak megoldásra : a béke megkötése a győztes antanttal, a jogfosztott ipari munkásság emberi élethez való juttatása s az egész földtulajdon 36%-át kitevő feudális nagybirtok felszámolása, stb. Mindezek