Századok – 1954

Szemle - Maskin; N. A.: Augustus principátusa (Ism.: Hahn István) 218

SZEMLE 221 betöltött consuli hatalomról és alapozza kivételes hatalmát az imperiumra, a néptribunusi hatalomra s a mindenki tölé emelkedő auctöritasra. Ennek a három tényezőnek egybekapcsolása alakítja ki Augustus principátusának jogi arculatát. Teljesen igaza van Maskinnak akkor, amikor szembefordulva a polgári tudományban elhangzott szélsőséges álláspontokkal, jogi formalizmusnak bélyegzi a Mommsen nyomán haladó német kutatók ama eljárását, hogy Augustus hatalmának kulcskérdését jogi fikciókban keressék, de ugyanúgy elveti Syme jogi nihilizmusát is, aki az alkotmányos kérdéseknek semmi jelentőséget nem tulajdonít. Ez olyan konzervatív politikusnál, mint Augustus és a jogi alapot oly sokra becsülő társadalomban, mint a római, már eleve elképzelhetetlen. Különösen finom Maskinnak az auctoritas fogalom fejlődésének történetét kibogozó filológiai elemzése. Ennek eredményeként szerencsésen fogalmazza meg a kérdésre adott feleletét, amikor Augustus hatalmának nem pontosan körvonalazott jellegét és főképen nem magistratusi jellegét emeli ki (317.1.). Augustus hatalmának egyes komponenseit a Gaius Gracchustól, Mariuson, Sullán, Pompeiuson és Caesaron keresztül húzódó alkotmányjogi fejlődés adta meg, de legsajátosabb jegye az auctoritas, a mindenki más fölé emelkedő tekintély elve — amely a maga határozatlanságánál fogva alkalmas volt arra, hogy ebben minden hatalmi törekvés bennefoglaltassék. Nem eléggé világosan domborodik ki azonban az a kérdés, kinek volt mindez az érdeke. Maskin egy helyen (315. 1.) céloz arra, hogy Augustus pártja játszott közre ez elmélet kidolgozásában, de tézisét nem fejti ki. Pedig úgy látszik, hogy az i. e. 27. óv és az i. e. 23. év eseményei, s az Augustusra »rátukmált« hatalom mégsem volt tiszta komédia. Nem annyira arról van szó, hogy Augustus, a hidegfejű, hatalomratörő ember teremtette meg e hatalom jogi feltételeit, hanem arról, hogy a rabszolgatartó uralkodóosztálynak éppen ilyen monarchikus hatalomra volt szüksége. Nem annyira magának Augustusnak kezdeményező szerepét, mint inkább az uralkodóosztálynak ilyen irányú tendenciáit kellene kiemelni. Dio Cassiusnak, Augustus párthíveinek vitájáról szóló értesítése és Agrippának szerepe azt mutatja, hogy a monarchiának éppen ilyen formában való megteremtése — amely biztosítja az uralkodóosztályon belüli összhangot és Caesar monarchiájától eltérően ezen belül egyetlen csoport érdekeit sem sérti — az uralkodóosztálynak volt érdeke. Augustus társadalompolitikájának lavírozó, kompromisszumos jellege és hatalmának jogilag nem egészen tisztázott, burkolt »köztársasági« jellege tehát szoros és szükségszerű kapcsolatban áll egymással. Az ismertetés keretei nem teszik lehetővé, hogy mindazokra a találó megállapításokra rámutassunk, amelyeket Maskin értékes könyvének különböző fejezeteiben tesz. Néhány fontos és különösen értékes megállapítást azonban kiemelhetünk. Maskin a rabszolgák számának alakulásáról, a latifundium gazdálkodás terjedelméről és gazdasági hatásá/ról igen józan, a túlzásoktól tartózkodó megállapításokat tesz. Helyes felismerése pl. 375. 1.), hogy Plinius sokat idézett mondása : »a latifundiumok tették tönkre Itáliát« retorikus és moralizáló jellegű, nem pedig gazdasági megállapítás. — Szubtilis és meggyőző elemzést ad az egyes társadalmi mozgalmakról és azokban szereplő személyekről. Nem veszíti szem elől az antik proletariátusnak a modern proletariátustól szögesen eltérő jellegét és ezért el tudja választani a valóban népi mozgalmakat a látszólag »népi« mozgalmaktól ós ezen az alapon tartózkodik olyan »népvezérek« idealizálásától, mint pl. Clodius (27 — 28. 1.), vagy az ál-Marius (107. 1.). A polgári tudományban elterjedt felfogással szemben cáfolja, hogy a perusiai háború az italicusok harca lett volna a római államhatalommal szemben (190. 1.). Helytálló az a megállapítása, hogy Caesar hadseregében arisztokrataellenes és plutokrataellenes tendenciák érvényesültek (130. 1.), de azért e hadseregnek osztályukból kiszakadt zsoldoskatonáiban távolról sem szabad valamiféle népi hadsereget látni. Igen határozottan szögezi le, hogy az i. е. II. és I. században végbe ment társadalmi változások nem forradalmi jellegűek, mert csupán az uralkodóosztályon belül vezettek bizonyos eltolódásra, elsősorban az itáliai munieipiumok jómódú polgárságának előretörésére, de a rabszolgák helyzetében változást nem hoztak. Sem Caesarnak, sem Augustusnak a rabszolgákkal kapcsolatban önálló politikájuk nem volt. Augustus csak súlyosbította helyzetüket a rabszolgafelszabadítás megnehezítésével s a rabszolgatartó meggyilkolása esetén házirabszolgáinak kollektív embertelen felelősségre vonásával. Bár egyes részletkérdésekben (pl. hogy Spartacus rabszolgaháborúja forradalom volt-e vagy felkelés) és más kisebb jelentőségű kérdésekben vita merülhet fel Maskin megformulázásainak pontosságával kapcsolatban, vitathatatlan, hogy itt egy nagy -szabású, az egész eddigi kutatás eredményeit számbavevő és azokon alkotóan túlmutató, új koncepciót adó tudományos alkotással állunk szemben. Olyan tudományos művel, amely a világtörténelem egyik kritikus szakaszát monografikus módon először világítja meg a marxista-leninista történet-szemlélet fényével. Olyan tudományos mű ez,