Századok – 1954
Szemle - Maskin; N. A.: Augustus principátusa (Ism.: Hahn István) 218
SZEMLE 219 ellenzékének társadalmi összetételét és tendenciáit és ezzel a kutatást a szellemtörténeti elmefuitatások és jogi fikciók birodalmából a reális valóság talajára viszi át. A polgári tudomány korlátozottsága azonban e kétségtelenül jelentős művön is meglátszik. Ezt maga a mű címe is kifejezi: a köztársaság utolsó évtizedeiben és a császárság megalakulásával bekövetkezett változásokat »forradaloménak nevezi, hoiott csupán az uralkodó osztály összetételében állt be bizonyos átalakulás, a társadé lom jellege egyáltalában nem változott meg. Ez szükségszerű folyománya annak, hogy a polgári ókortörténet az antik társadalmaknak rabszolgatartó jellegét képtelen felismerni, és ahol osztályharcokat észre is vesz, ezeket a szabadokon belüli réteg- és frakcióharcokra korlátozza s ezzel éppen a leglényegesebbet veszíti szem elől. Syme könyve a problémát nem oldotta meg, s az általa gyűjtött anyag és a felvetett szempontok legfeljebb hozzásegítenek a kérdés igazán tudományos — azaz : marxista-leninista megoldásához. Ezt a feladatot vállalta magára N. A. Maskin hatalmas monográfiájában, amely Augustus principátasának legfőképpen társadalmi jellegét teszi kutatásának tárgyává, úgy, hogy Augustus principátusának éppen a rabszolgatartó római társadalom fejlődésében való helyét határozza meg. Az a puszta tény, hogy a Szovjetunió minisztertanácsa ezt a művet Sztálin díjjal tüntette ki, fokmérője a korán elhunyt moszkvai professzor műve tudományos értékének és önmagában is indokolttá teszi magyar nyelven való megjelentetését. Maskin professzor művét mindenekelőtt az igazi szovjet tudóshoz méltó rendkívüli alapossága, gondossága tünteti ki. A tanulmányozott tárgyat széles történelmi panorámában teszi vizsgálat tárgyává. Időben a köztársaság utolsó éveitől Augustus haláláig terjedő eseményeket, térben pedig Rómán ós Itálián túl a provinciák életét is, a feldolgozott tényanyagot és problémákat illetően pedig a társadalmi, gazdasági és jogi kérdéseken túl a kultúra és szellemi élet, elsősorban az irodalom kérdéseit veszi vizsgálat alá. Az egyes nagyobb fejezeteket pedig igen széleskörű tudománytörténeti bevezetés előzi meg, amely az illető kérdés feldolgozásának történetét az antik szerzőktől napjaink kutatásáig kíséri nyomon, nem tévesztve szem elől a polgári tudomány alkotásait — pozitív eredményeikben, korlátozottságaikban és ferdítéseikben egyaránt — de különös részletességgel ismertetve a szovjet s a forradalomelőtti haladó orosz tudomány eredményeit. Maskin professzor könyve a köztársaság utolsó évtizedeinek és Caesar monarchiájának kérdéseit tárgyaló terjedelmes bevezetés (7 — 92. 1.) után két főrészre oszlik. Az első »A principatus kialakulása« címen az i. e. 44 — 30 évek eseménytörténetét és társadalmi fejlődésót tárja fel, a második rész, »Augustus principátusa« címen Augustus hatalmának jogi alapjairól, társadalmi jellegéről, Itália s a provinciák viszonyairól, majd a római hadseregről, Augustus külpolitikájáról, dinasztikus törekvéseiről és a korabeli kultúráról nyújt összefoglaló képet. A központi kérdés ; Augustus principátusának helye a római rabszolgatartó társadalom fejlődésében. Marx ismert megállapítása szerint a régi Rómában »az osztályhaic csak egy kiváltságos kisebbségen belül, a szabad gazdagok és a szabad szegények közt folyt, míg a lakosság nagy termelő tömege, a rabszolgák, ezeknek a harcoknak passzív talapzatát alkotta« (Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. 6.1.). Ehhez hasonlóan állapítja meg Lenin, hogy »a rabszolgák . . .még a történelem legforradalmibb pillanataiban is mindig játékszer voltak az uralkodó osztályok kezében« (Az államról. Marx, Engels, marxizmus 398. 1.). Ez tehát annyit jelent, hogy a rabszolgáknak az ókori társadalmi harcokban nem volt kezdeményező szerepük, a politikai felépítmény, az állam alakításában, fejlődésében nem vettek részt közvetlenül, de korántsem jelenti azt, hogy a dolgozók többségét kitevő rabszolgaosztály állásfoglalása, magatartása ne befolyásolta volna a szabadokon belül végbemenő társadalmi harcok lefolyását és kimenetólét. És — amint Maskin kutatásaiból kitűnik — éppen a köztársaság utolsó évtizedeiben áll be ezen a téren döntő fordulat. Az i. е. I. sz. első felében Spartacus (amint erre Utcsenko és Bokscsanyin legújabb tanulmányai rámutatnak) a szabad lakosságtól lényegében elszigetelten harcolt, szabad tömegek nem csatlakoztak hozzá ; amikor egy évtizeddel később Spartacus szétvert rabszolgaseregének maradványai Catilinához akartak csatlakozni, a »demokratikus« jelszavakkal kacérkodó deklasszált arisztokrata visszautasította ajánlkozásukat. De a szabadokon belüli társadalmi harc rohamos kiéleződése alig néhány év alatt lényegesen új helyzetet teremt. Clodius néptribunus csapataiban már nagy számmal találkozunk rabszolgákkal ; Pompeius elleni polgárháborújának »kényszerhelyzetében« Caesar rabszolgákhoz is folyamodott ; a II. triumvirátus idején éppenséggel általánossá válik a rabszolgák és felszabadítottak bevonása a szabadokon belüli küzdelmekbe ; Cicero Antoniust vádolja azzal, hogy katonák szerzése érdckébeji »feltörette