Századok – 1954

Vita - Sándor Pál–Berend Iván: Gazdaságtörténetírásunk és oktatásunk néhány kérdése a párt- és kormányhatározatok útmutatásai után 189

190 SÁNDOR PÁL—BEREND IVÁN jelenségek történelmi materialista szemléleti módjának széleskörű és egyben magasabb színvonalú propagálásában. A gazdaságtörténetre, a termelőerők fejlődésének, a termelőerők és termelési viszonyok történelmi kapcsolatának feltárásában. Ugyancsak fontos nevelőhatást jelent az elméleti tanítások, a klasszikus útmutatások alkalmazása a sajátos magyarországi viszonyokra a történelem egyes példáin keresztül. Az általános útmutatások magyarországi viszonyokra való alkalmazása a múltra vonatkozóan igen jó tanulság ahhoz, hogy e tanításokat napjainkra is alkalmazni tudjuk, mégpedig ne csak mechanikusan, a sajátosságok figyelembevétele nélkül. Mindezek a feladatok természetesen sürgetően megkövetelik elkövetett hibáink felszámolását, — illetve mindenekelőtt az őszinte és alapos önvizsgálatot, a hibák feltárását. A KV-nek különösen a propagandamunkáról hozott határozata szellemében helyes, ha a hibáink feltárását — hacsak feltevésszerűen is — gyakorlati oktatómunkánk területén kezdjük. Példázza ezt számunkra maga a párthatározat, amely a kérdések elvi kidolgozása alapján a gyakorlati munka megjavítását célozza. Ebből a szempontból nálunk is időszerű kérdés — amint erre a KV határozata rámutatott — hogy a tananyagok sokszor nem számoltak a hallgatók jelenlegi elméleti felkészültségével és éppen ezért túlzott, maximalista követelményeket állítottak eléjük. A magunk részéről, — ami a gazdaságtörténetoktatást illeti, meg kell állapítanunk, hogy az eredmények ellenére — melyeket oktatásunkban elértünk — még mindig nem közelítettük meg eléggé a hallgatóságot, a reális követelményeket és az adott szűkreszabott keretek között sem hajtottunk végre olyan oktatási reformot, amelyet pedig az elmúlt esztendők tapasztalatai, különösen pedig a jelenlegi helyzet követelően előírnak számunkra. Éppen ezért fontos feladatunk a közeljövőben, hogy a tananyagon lényeges változtatásokat hajtsunk végre, hogy azt könnyebben tanulhatóvá tegyük. Az elvi tanulságoknak az eddiginél tisztább leszűrésével és jobban átgondolt, szerkezetében jobban összefogott anyaggal kívánjuk oktatómunkánk eszmei színvonalát emelni. Amikor egyetemünkön az alapképzést nyújtó gazdaságtörténeti oktatásban meglévő maximalizmust itt szóvátesszük, feltétlenül utalni kell a dolog másik oldalára, a speciális képzést nyújtó oktatási formának, a speciálkollégiumoknak szűkreszabott lehetőségeire. ÍJgy gondoljuk, hogy ez — hol milyen mértékben — de általános jelenség egész egyetemi oktatásunkban. Ebben egyfelől hallgatóinknak bizonyos fokú igénytelensége mutatkozik meg, amellyel elválasztják a fontos részletkérdések beható tanulmányozását és alapos ismeretét a szélesebb és átfogóbb jellegű tantárgyak tanulásától. Hallgatóink jelentékeny része nem gondol arra, hogy az alaptételek csakis a részletek kellő értékeléséből alakíthatók ki. Szeretik a végeredményeket, a főtanulságot készen kapni és mentesíteni magukat attól a — lehet, hogy fáradságosabb, de lényegesen hasznosabb — munkától, amely a részletek ismerete és értékelésének viszonylag önálló tevékenysége nyomán bontja ki a tanulságokat. Másfelől igaz az is, hogy a speciális kollégiumok terén mutatkozó áldatlan helyzet összefüggésben van egyetemi oktatómunkánk hiányosságaival. A régi burzsoá egyetemeken a speciális kollégiumok egész hálózatát építették ki és használták fel, egyes tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, közvetve vagy közvetlenül haladásellenes politikai célok szolgálatában. Kétségtelen azonban, hogy marxista tartalommal, szocialista építésünk céljait szolgálva a speciális kollégiumok a mi számunkra is hathatós fegyverként szolgálhatnának, elősegítve hallgatóink mélyebb szakmai képzését, önálló emléleti munkára és tanulásra szoktatását a legkülönbözőbb területeken. Éppen ezért a speciális kollégiumok rendszerének kiépítése — az adott követelményeknek és szükségleteknek megfelelően — szintén a közeljövő feladata kell hogy legyen. * -V. ~ Oktatómunkánk hiányosságainak felmérésénél — és ez szorosan összefügg a tudományos munka kérdéseivel — elsősorban egyetemi jegyzetünk kritikájából kell kiindulni. A magyar gazdaságtörténeti jegyzet szerzője Pach Zsigmond Pál elvtárs, aki a tanszék egyes munkatársai (elsősorban Sándor Pál) munkáját is felhasználta. Mikor a jegyzet bírálatára rátérünk, előre kell bocsátanunk, hogy a gazdaságtörténeti jegyzet első, egészében tudományos színvonalú, évről-évre fejlődő, átfogó marxista feldolgozása a magyar gazdaságtörténetnek. Ennek hangsúlyozása mellett úgy gondoljuk, hogy jelenleg éppen az a feladatunk, hogy a jegyzet hibáira és hiányosságaira mutassunk rá. Jegyzetünk és tudományos munkánk kritikai vizsgálatánál kiemeljük, hogy a hibák nagy része — mint ahogy a KV a propagandamunkára vonatkozóan mélyen