Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

178 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE általában nem gyakoroltak még nyilvános önkritikát, nem írtak arról, milyen tévedéseket követtek el a múltban s mennyiben jutottak túl ezeken a tévedéseken. Az önkritika sürgetése véleményem szerint alapjábanvéve helyes volt, de ezzel kapcsolatban sokszor türelmetlenek voltunk. Az önkritika gyakorlását meg kellett volna könnyíteniink, de ezt nem tettük meg kielégítő módon. Nemcsak annyiban, amennyiben általában adósok maradtunk az egyes múltbeli történetírói irányzatoknak vagy ez irányzatok egyes képviselőinek megbírálásával, hanem annyiban is, hogy ha mégis bíráltuk őket, akkor ezt sokszor nagyon helytelen módon tettük. Én magam is azok közé tartozom — ez különben is inkább a fiatal marxista történészekre érvényes — akik sok esetben igazságtalanul, ledorongolóan, valóságos hibáik között általuk el nem követett hibákat is felfedezni vélve bíráltunk idősebb történészeket, olyanokat, akiknek a szaktudása mellett a mi szaktudásunk eltörpült. így jártam el például én Szabó István esetében. Ez a módszer nyílván nem hogy nem könnyítette meg, hanem ellenkezőleg : megnehezítette idősebb történészeink számára, hogy felismerjék és bátran fel is tárják régebbi hibáikat. Ezek-a »baloldali« hibák azután szükségképpen átcsaptak önmaguk ellentétébe is. A továbbiakban sokszor már a valóban meglevő hibák bírálatát is kerültük, mert láttuk, hogy a korábbi, túlzó bírálatok nem vezettek célra, és most már attól féltünk, hogy a valóságos hibák bírálata is csak elmérgesítené a helyzetet . Pedig mértéktartó, túlzásoktól mentes, de a tényleges hibákat következetesen, kérlelhetetlenül feltáró bírálat bizonyára sokat használt volna. S minél kevesebb ilyen bírálatot olvashattunk az előző években, annál nagyobb szükség van rá most és a következő időkben. Mert továbbra sem adhatjuk fel azt a követelményt, hogy idősebb történészeink foglaljanak állást határozottan múltbeli hibáikkal szemben, de ezt nagy mértékben meg kell könnyíteniink éppen ilyen helytálló bírálat gyakorlásával. S ezért mindjárt szeretném is bírálattal illetni Kosáry Domokost, aki megemlékezett itt arról, hogy a Kossuth-Emlékkönyvben bírálta önmagát a régebbi írásaiban fellelhető Szabó Ervin-hatások miatt. Véleményem szerint Kosárynak elsősorban nem emiatt, hanem szellemtörténeti nézetei miatt kellett volna és kellene most is önkritikát gyakorolnia. A szektaszellem megnyilvánulása volt továbbá az is (amit már több felszólaló említett), hogy vitáink igen szűkkörűek voltak. De ezen a téren nemcsak az volt hiba, hogy a viták eredményeit többnyire nem hoztuk nyilvánosságra, hanem az is, hogy magába a viták lebonyolításába sem vontunk be kellő számban pártonkívüli történészeket. Ez a hiba különösen a Központi Előadói Iroda történelmi munkaközösségének munkáját jellemezte, bár az egyébként — azt hiszem — nagyjelentőségű volt. A szektaszellem megnyilatkozása volt végül az a szakmai elzárkózás is, amely gátolta, hogy megismerjük munkáink olvasóinak véleményét. A Művelt Nép Könyvkiadó egy-két évvel ezelőtt még igyekezett feltárni népszerű kiadványaink olvasóinak bírálatát, ez a helyes kezdeményezés azonban — amelyet érdemes volna feleleveníteni — folytatás nélkül maradt. 2. A »kirakatpolitika«. Ez a kritikai szellem kibontakozásának különösen a kongresszus alkalmával ment rovására. Volt például,aki azért helytelenítette,hogy a kongreszszus előadásait viták kövessék, mert attól tartott, hogy a viták során elhangzó bíráló megjegyzésekre az előadók nem tudnának olyan előre jól kidolgozott válaszokat adni, amilyenek maguk az előadások voltak. 3. A bírálat megkésése. Ez igen sokszor még az amúgy is elégtelen bírálat hatékonyságát is csökkenti. Néha egy-egy könyv csak akkor kap bírálatot, amikor szerzője már önmagától és rég túljutott a könyvben elkövetett hibákon. Erre kirívó példákat szolgáltathat a Századok kritikai rovata, amelynek nemcsak az a hibája, hogy szűk, hanem az is, hogy időnkint csak többéves késéssel foglalkozik egyes munkákkal. 4. Személyi megkülönböztetések. Még marxista történészeink között is vannak olyanok, akik nem tudták leküzdeni ezt az ártalmas burzsoá szokást, akiket kritikai tevékenységükben személyi rokonszenvek és ellenszenvek vezérelnek. Így ez a hiba sok esetben jellemző a Századok szerkesztőbizottsági titkárának, Hanák Péternek a folyóirat kritikai rovatának szerkesztésével kapcsolatos munkájára. (Itt a felszólaló példát is említett.) Ez a hiba egyes esetekben igen éles bírálatok közlésére vezet — ami önmagában, ha a bírálatok nem túlzottak, persze helyes —, más esetekben viszont a bírálatok élének tompítására vezet — ami már semmiképpen sem helyeselhető. 5. Az önkritika hiánya. A kritikai szellem kibontakozását gátolja az is, hogy történészeink jelentős része sokszor visszariad nyílt önkritika gyakorlásától. Kosáry Domokos felszólalásában joggal hibáztatta emiatt például Elekes Lajost, s az ő bírálatát szeretném magamra is alkalmazni. A Kossuth-Emlékkönyvben megjelent tanulmányomban ugyanis igyekeztem kijavítani egyes helytelen megállapításaimat, amelyeket a Századok 1948-i évfolyamában közölt tanulmányomban fejtettem ki s amelyek helytelen