Századok – 1953

Szemlék - Huch; Ricarda: Der Dreissigjährige Krieg (Ism.: Makkai László) 450

SZEMLE 451 vonzó stílussal párosítja. Az irodalomtörténetben »romantikus« címke alatt számontartott írónő a realista ábrázolásmódnak olyan magas fokát éri el ebben a könyvében (mint egyébként néhány más munkájában is), hogy elbeszélésének azok a részei is, melyek nem konkrét adatokon, hanem intuitív rekonstrukción alapulnak, a teljes hitelesség benyomását keltik s tudományos szempontból is figyelemreméltó megoldási lehetőségeket kínálnak olyan kérdésekben, melyek adathiány miatt forrásszerüleg nem tisztázhatók. Noha nem a történelmi materializmus alapján áll, a. kor problémáinak és szereplőinek megítélésében nem egyszer Engels és Mohring felfogásához áll közel. Különös élességgel világítja meg azt, hogy a német fejedelmek vallásfelekezeti ellentétei mögött a fejletlen német viszonyokból folyó gazdasági korlátok szorítása s az ebből fakadó pénzsóvárság az igazi mozgató erő. Így nem esik bele abba a hibába, hogy a kor valamelyik vallásos ideológiáját abszolutizálva, annak szószólójává válnék, ugyanakkor azonban nem mulasztja el a katolikus, luteránus ós kálvinista táborok^közt a haladás szempontjából mutatkozó különbséget érzékeltetni. A könyv mondanivalója, ha nem is határozott formulázásban, de félreérthetetlen utalásokban és a kialakuló összképben az, hogy a harmincéves háború katasztrófájának oka az elmaradt, kisszerű viszonyok közé szorult Németország fejedelmeinek kicsinyes hatalmi versengése, melybe belefullad minden nagyobbszabású kezdeményezés, az adott korlátokon felülemelkedni akaró szándók s az anyagi és szellemi erők híján végül is megbukik a német egység, a német nép felemelkedésének egyedüli lehetősége. Kegyetlenül éles realizmussal ábrázolja a fejedelmek korlátoltságát, vak önzését, üres gőgjét, alacsony szellemi színvonalát, mértéktelen evés-ivásban, vadászatban, legfeljebb szőrszálhasogató teologizálásban és babonáskodásban kimerülő életfolytatását, egyszóval azt az erkölcsi és szellemi züllést, mely a bomló, de fel nem számolt feudális viszonyok közt az egész német uralkodó osztályt történelmi feladatának, az egységes nemzeti állam megteremtésének és a polgári fejlődés útkészítésónek végrehajtására képtelenné tették. Ebben a keretben teljesen érthetővé válik azoknak a történelmi személyiségeknek tragédiája, akik, mint Wallenstein és Weimari Bernát, kiutat kerestek a német anarchiából, de nem találva megfelelő támogatást a kicsinyes önzésbe merült hazai uralkodó osztályban, végső kétségb3e3ésükben éppen azokhoz a külső hatalmakhoz fordultak segítségért, melyeknek elsőrendű érdeke Németország politikai elesettségének, fejlődóskóptelenségének fenntartása, sőt elmélyítése volt. Ennek a súlyos belső ellentmondásnak érzékeltetése kedvéért a szerző éppen Wallenstein és Weimari Bernát esetében, ha nem is egész történelmi alakjukat, de azoknak némely vonásait idealizálta, ami írói szempontból, mint az ellentétek kiemelése, jogosult, történetileg azonban kritikára szorul. Túlmutat Ricarda Huch a polgári történetfelfogáson azzal is, hogy könyvében, ha terjedelmileg nem is, de hangsúlyban jelentős szerepet kapnak a névtelen tömegek. Megrázó jelenetek sorozatában mutatja meg azt a tengernyi szenvedést, melyet az uralkodóosztály belső harca és az idegen hódítók önkénye a parasztok ós kispolgárok nyakába zúdított. Természetesen ebben a vonatkozásban látszanak meg leginkább a szerző korlátai is : a dolgozó nép nála inkább csak szenvedő tárgya, mint cselekvő, alakító alanya a történelemnek. Haladó gondolkozásáról szép bizonyságot tesz viszont a fejlődés ólén járó értelmiségiek, mint Kepler, Schütz stb. alakjainak megörökítésével. Az uralkodó osztály gőgjével, az egyház obskurantizmusával, a kor babonáival, szegénységgel, megaláztatással, üldözéssel, megnemértóssel küzdve, korlátaik ellenére is képviselik a német nép jövőjét és az emberiség haladását, melyet fejedelmek és főpapok rövidlátóan és aljasul elárulnak. A könyvnek ezek a nagy pozitívumai a tudós és a művész szerencsés társulásának köszönhetők, viszont éppen ebből a kettősségből erednek a hibák is, mindenekelőtt a műfaji megoldás elégtelensége. Olyan komplex eseménysorozatot, mint a harmincéves háború, pusztán szépirodalmi igénnyel össze lehetett volna fogni, ha a szerző a hagyományos írói recept szerint egyetlen vagy legalábbis kisszámú szereplő sorsa köré tömöríti az elbeszélést. Ricarda Huch azonban magasabb igényt emelt önmagával szemben, ő valóban a háborút magát akarta műve főhősévé tenni s ez csak annak az áldozatnak az árán sikerült neki, hogy lemondott a szilárd szerkezetről, a folyamatos elbeszélésről s ehelyett jelenetek és jellemkópek szorosan össze nem függő sorozatát adja. Ezek önmagukban sikerültek, némelyik kis remekmű, de az olvasó csak nagy fáradsággal tudja az események összekötő fonalát megtalálni s az ogysóges képet magának kialakítani. A könyv teljes megértése jelentős előképzettséget kíván már azért is, mert a szerző számos fontos tényre csak utal, vagy —- ismertnek tételezve fel — meg sem említi azokat (pl. Wallenstein megöletése). így az önmagával szemben felállított magas igényt tekintélyes részben az olvasóra hárítja, ami nemcsak megnehezíti azt, hogy könyve a szélesebb