Századok – 1953

Tanulmányok - Vörös Károly: Noszlopy Antal visszaemlékezései 319

'332 VÖRÖS KÁROLY mind azon eszméletnek, melyek nyomorult érdekeiteknek útjában állanak«.4

2 48—49 híveinek legnagyobb próbája 67. Olyan próba, melyen számosan elbuknak, olyanok is, akik eló'zőleg évtizedeken át élték az emigránsok fájdalmas életét. Most hazajönnek, vagy ha itthon voltak, hivatalt vállalnak, címeket vadásznak, s ha 1848—49-ről beszélnek, többé-kevésbbé kötelességüknek érzik, hogy Béccsel szemben — ha sok esetben csak rosszul titkolt külsőségként is, de loyális hangot használjanak. S talán öntudatlanul, de valamenynyien azon vannak, hogy elfeledtessék 48—49 forradalmi vonásait s az osztályharcot, mely ezekben a hónapokban oly élesen jelentkezett. Ekkor alakul ki 48-nak az az értékelése, mely azután évtizedeken át lassan beleivódva a köztudatba a forradalom és szabadságharc éppen leghaladóbb vonásait torzítja el.42a A kézirat azonban, amit Noszlopy 1868-ban »A dunántúli önvédharc« címen kiadásra készít — mint láttuk — nem tesz változtatásokat írójának azon a véleményén és értékelésén, mely benne az önkényuralom évei és bujdosása alatt a már megelőzőkhöz szervesen csatlakozó lassú továbbfejlődés során alakult ki. A kézirat nem hízeleg és nem tagad meg semmit. Nem beszél megbocsátó loyális hódolattal a dinasztiáról, s nem hajlandó elismerni az ókonzervatívok mélységes politikai bölcsességét és peticiózását. Az arisztokráciában ő még mindig 48 császári biztosait és 49 muszkavezetőit látja. S ahogy nem hajlandó sárbatiporni Kossuth nevét, ugyanúgy az állandóan érezhető tisztelet és kegyelet hangja mellett is világosan és nyugodtan mutat rá Kossuth korlátaira, olykor nem elég következetesen forradalmi magatartására. És soha egy pillanatra sem hajlandó megtagadni, hallgatással mellőzni a népet : a kaszás és botokkal felfegyverzett parasztokat, akik szavukra ezerszámra hagyták ott falvaikat, tűzhelyeiket, hogy a haza védelmére keljenek. Azok a sorok, melyeket a közölt naplórészletekben is oly sok helyen olvashatunk, mutat ják, milyen nagy hatást gyakorolt rá a nép ezreinek ez a hatalmas, egységes talpraállása. »Mégis szeretnék sokan azon korhadt előítéletet hitelességre emelni : mintha népünk a szabadságra érett nem volna. . . Honnét magyarázható tehát a népnek azon, még nála míveltebb osztályt is — kevés kivétellel — felülmúló hazaszeretete általában ?... Én, ki a nép közt forogtam, szíveiket önzéstelen nemzet- és hazaszeretet érzelmével buzogni tapasztalám.«43 És nem hajlandó megtagadni magát 48—49-et sem, bár világosan mutat rá a hibákra : Görgey áruló magatartására, a kormány időnkénti erélytelenségére, a belső ellenséggel való nem elég elszánt bánásmódra. Noszlopy nem nagy történetíró vagy nagy politikus, de túl azokon a kis személyi gyanusítgatásokon és intrikálásokon, melyekbe éppen ezekben az években kezdik a túlélők belefojtani 48 igaz történetét, ő — ha szűk területen is — de legalább kísérletet tesz a dolgok valóságos megrajzolására. 42

»Önéletrajz« fol. 189 r. 42

a Az efféle megalkuvásokra Noszlopy saját 49-es somogyi munkatársai körében is láthatott példákat, amint erre az »Önvédharc« közlendő részleteiben is tesz keserű célzásokat. Jellemző például Roboz Istvánnak, Noszlopy titkárának, a »Kossuth imája a kápolnai csatatéren« c., 49-ben rendkívül elterjedt röpirat szerzőjének pályafutása. Roboz 1856-ban már a kaposvári törvényszéknél vizsgálóbíró, 1861-ben Somogy megye tiszti főjegyzője, 1866-ban alapítja meg az »Önvédharc« egy jegyzetében oly keserűen említett lapját, a »Somogy«-ot, s Noszlopy Antal még megéri, hogy Roboz 1879-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, 1887-ben a királyi tanácsosi címet nyeri el. (Szinnyei, i. m. XI. k. 1042—1045. 1.). 43

»Önvédharc« 95. 1.