Századok – 1952

Tanulmányok - Tarle; J. V.: Mihail Illarionovics Kutuzov; a hadvezér és diplomata - 778

MIHAIL ILLA RIONO VICS KUTUZOV; A HADVEZÉR ÉS DIPLOMATA 799 Rumjancev és Szuvorov nemcsak jól ismerték II. Frigyes katonai tanainak alapelveit, hanem harcoltak is II. Frigyes ellen, és nemcsak harcoltak, hanem elég gyakran el is verték csapatait, de sem az 1770—1774-es háborúban, sem bármely más hadjáratukban sem -fedezhető fel a porosz király stratégiai befolyásának még nyoma sem. Szuvorovról elmondhatjuk, hogy ő akár ösztönszerűen, akár teljesen tudatosan mindig elutasította az akkor Európában széltében divatos Frigyes-majmolást és mint Szuvorov többi látszólag könnyed szólásmondásának, úgy annak a szólásának is, hogy »ő nem porosz, hanem tősgyökeres orosz«, teljesen határozott komoly tartalma van. Szuvorov hadvezéri lángelméje eredeti talajból fakadt és sajátosan fejlődött, Szuvorov sajátmaga teremtette meg »győzelmi tudományát«. Nem volt szükség arra, hogy II. Frigyes — akit súlyos kimenetelűnek Ígérkező hétéves háborújában, saját bevallása szerint, csak egy egész véletlen eset (Erzsébet halála) mentett meg a pusztulástól — tanítsa meg az orosz hadvezéreket a győzelem tudományára. Amennyiben a végső katonai siker egy hadvezér rátermettségének és az általa kiadott rendelkezések célirányosságának leglényegesebb és legmeggyőzőbb mércéje, lígy Kutuzov nagy hadvezetői tehetségét mind ellenségeinek, mind barátainak el kellett ismerniük. És el is ismerték ; valahányszor valamely nehéz helyzetből kiutat kerestek, mindig Kutuzovhoz fordultak. Akarva nem akarva, viszolyogva ezt tette a cár is. De sem a kortársai, sem a következő nemzedék nem adott igazságos értékelést stratégiai vívmányairól, nem elemezte részletesen jellemző vonásait , holott még Szuvorovnak sem adta meg a sors, hogy lángelméjét a maga teljében bemutassa, mint ahogy ezt Kutuzov ki tudta fejteni, akinek hatalmas térségeken szétszórt óriási seregtestek parancsnokságát kellett ellátnia és olyan háborút vívnia, amelytől Oroszország becsülete és nemzeti függetlenségének megmentése függött, aki a »megváltó vezér« lett, mint ahogy Zsukovszkij őt »A borogyinoi évforduló«-ban nevezte. Micsoda hozsannával, mint egy nagy felfedezést , írják le a német hadtörténészek Helmuth Molt ke alapelvét : getrenntmarschieren—vereint schlagen ! És egyiküknek sem jutna eszébe megemlíteni, hogy már Moltke előtt másfél századdal, az újkor első nagy stratégája — aki ezt az elvet teljes sikerrel rendszeresen keresztülvitte — éppen Kutuzov volt, akinek a csapatai nemcsak az 1811-es török hadjáratban, hanem 1812-ben Oroszországban, sőt 1813-ban Poroszországban és Szászországban is, nem seregtestenként, ill. hadtestenként, hanem ezredenként, sőt nélia majdnem századonként meneteltek. Ez megkönnyítette ellátásukat, a róluk való gondoskodást, és az összecsapásra való előkészítésüket. A döntő időpontban a szükséges ütőerő céljából összevonták őket. Kutuzov nagy jelentőséget tulajdonított a zárt sáncoknak és általában a leendő hadszíntér hadmérnöki előkészítésének. Ezt legelsősorban Borogyinoról kell elmondanunk. Itt Kutuzov mintha I. Péter örökébe lépett volna. Napoleonnak tulajdonítják azt az óvatossági rendszabályt, amelyre többízben felhívta marsalljai és tábornokai figyelmét : »Ne felejtsétek el, hogy amikor be akarjátok keríteni az ellenséget, ugyanakkor az ellenség is bekeríthet benneteket !« Kutuzov ezt a nézetet önállóan, teljesen saját tapasztalataiból kiindulva vallotta, és ebből a stratégiai törvényből levonta a szükséges következtetéseket. Napoleonnak volt alkalma meggyőződni arról, hogy Kutuzov már hét nappal Moszkva elfoglalása után, mikor sikeresen bevonult Krasznaja Pahrába, majd Tarutyinoba — tökéletes bölcseséggel gondoskodott mindenről, ami -a hadseregnek a bekerítéstől való védelmét