Századok – 1952

Tanulmányok - Elekes Lajos: A délkeleteurópai népek összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban 93

98 ELEKES LAJOS Hunyadi államvezetésének s különösen diplomáciájának tanulmányozása mutatja, hogy élte fogytáig főtörekvése volt minden erőt mozgósítani, összefogni, harcba vinni a török ellen ; ennek a főtörekvésnek minden egyebet alárendelt. Háborúinak vizsgálata mutatja, hogy egyetlen alkalmat sem mulasztott el, amikor a siker bármily csekély reményével egyáltalán megkisérelhette, hogy a hódítók ellen támadásba menve át, visszaszorítsa őket. A rendelkezésére álló erők fogyatékossága át nem léphető korlátokat szabott tevékenységének ; rigómezei veresége után, külső és belső ellenségek támadásaitól lekötve, nagy hadjáratait a korábbi formában nem tudta felújítani ; de ekkor sem mondott le végső céljáról, a török kiűzéséről. Felismerve, hogy ehhez, kivált a változott viszonyok mellett, a rendelkezésére állóknál jóval nagyobb erők kellenek, még szélesebb körre igyekezett kiterjeszteni az összefogást, a döntő ellentámadás szervezeti alapjait. Az összefogás új elemei, íij feltételei bizonyos fokig befolyásolták annak jellegét, a létrehozásáért folytatott politika eszközeit ; 'de nem változtatták meg Hunyadi politikájának mindvégig töretlen : a főveszély ellen, annak teljes megszüntetésére, tehát a török kiűzésére irányuló alapvonalát. A következetesség, mellyel Hunyadi a főveszéllyel szemben minden erő megmozgatására, harcba indítására törekedett, kétségkívül politikájának legpozitívabb vonása. Minthogy pedig ez határozta meg részletkérdésekben tanúsított magatartását, nyilvánvaló, hogy politikáját egészében is pozitívan kell értékelnünk. Ezen belül, az összefogás általa tervezett konkrét formáit, az ezekre alapozott támadó hadjáratok hadicéljait tanulmányozva, a részletekben is sok új és — tegyük hozzá — korának viszonyaihoz mérten meglepően haladó vonást tapasztalhatunk. Leveleiben, amikor a török kiűzésének jelentőségét fejtegette, ezt a délkeleteurópai népek szempontjából általában két oldalról világította meg. Az egyik : Magyarország és a »körülfekvő« országok (illetve tágabban : a török birodalommal határos, fenyegetett, de még meglevő államok) felmentése ; a másik : a leigázott népek felszabadítása, »visszahelyezése előző állapotukba«. A hatása alatt álló fiatal király, I. Ulászló 1444 tavaszán (a törökök békeajánlata előtt) arra tett esküt, hogy általában a »keresztény hit« védelmére, de »különösen ennek a mi országunknak s a körülfekvő részeknek megszabadítására, melyeket a törökök sok elmúlt éven át a legkegyetlenebbül üldöztek és most sem szűnnek meg üldözni. . . hadat indítunk Görögország és Románia (=Trácia) részei felé s minden erőnkkel a törökök kiirtásán leszünk«. Máskor a törökök kiűzését, az általuk • leigázott bolgár, görög és macedón területek felszabadítását jelölte meg hadicél gyanánt. Legvilágosabban szól erről az a Hunyaditól sugalmazott levél, melyben a király az albán nép függetlenségi harcának nagy vezetőjét, Szkander béget hívta szövetségbe. »Sok egyéb bajunk közt — így szól a levél — nem a legkisebb csapásnak tekintettük az epiroszi (=albán) nép vesztét, midőn, mint hallom, atyád, Kasztriota Iván fejedelem . . . Murádtól elnyomva, országát neked átadni vagy arról máskép gondoskodni nem volt képes . . . Úgy látom, te vagy az a fejdelem . . . akinek vezetésével a jövőben nemcsak az egész epiroszi föld biztonságba jut, hanem ezenfelül mindazok a népek, melyeket az oszmánok gonoszsága már régebben leszakított a macedón állam testéről, jogaik és hatalmuk korábbi állapotába visszakerülnek . . . Ha ezt az alkalmat nem utasítod el, mindenki azt mondja, leverhetjük a törököket s kiűzhetjük őket a sokáig bitorolt Európából. Ügy vélem, nem kell téged lelkesítenem ezért az ügyért, melynek védelme az üdvöt, a fényt, a szabadságot jelenti.