Századok – 1951

KRÓNIKA - 585

króimka 587 (400 év küzdelem az önálló Magyarországért) egyik fejezetét ismertette a Társulat tagsága előtt. Rámutatott arra, hogy az 1890—1910-es években az ipari munkásság jelentős fejlődésével párhuzamosan a munkásmozgalom kiszélesedett. Az 1900-as években a munkásosztály új és döntő tényezőként lépett a politikai élet küzdőterére. A Szociáldemokrata Párt hivatalos politikája ellenére, megnőtt a sztrájkok száma és hevessége az 1905-ös orosz forradalom hatására. Forradalmi jelentőséget adtak ennek az agrárproletariátus és a szegényparasztság országszerte fellángoló megmozdulásai. Elemezte az előadó azt a kérdést, hogy a forradalmi helyzetből miért nem született Magyarországon polgári demokratikus forradalom. A munkásmozgalom fejlődésének általános nemzeti korlátai nyilvánultak meg a szociáldemokrata párt politikájában; ti szociáldemokrata vezetés változatlanul a német szociáldemokrata párt reformizmusát követte. Vázolta az előadó a magyar munkásmozgalom stratégiai helyzetét, feladatait és a szociáldemokrata párt politikáját a forradalom, a nemzeti függetlenség és a munkásosztály vezető szerepe és szövetségi politikája kérdésében, ismertette e reformista vezetéssel szemben fellépő ellenzék kialakulását, politikáját s ideológiai és politikai gyengeségét ahhoz, hogy a reformista árulókkal szemben a forradalmi • munkáspártot megteremtse. Az ellenzék sem tudta a munkásmozgalmat, mint az általános társadalmi haladás és nemzeti felemelkedés kérdését az egész magyar társadalom küzdelmének középpontjába állítani. Ez a feladat a kommunista pártra várt. G. N. Anpilogov, az Egyetemi Orosz Intézet történész professzora „Az oroszországi parasztháborúk és jelentőségük a feudalizmus korában" címmel tartott előadást. A marxizmus-leninizmus klasszikusainak a feudalizmus korában Oroszországban icjátszódó parasztháborúk jellegéről és jelentőségéről szóló tanításai alapján vázolta az Ivan Bolotnyikov, Sztyepan Kazin és Jemoljan Pugacsov vezetésével kitört felkelések alapvető okait s a felkelések lényegét. Az előadás, mely cikk formájában a Századok 85. évfolyamában jelent meg, elemezte a parasztfelkeléseket tárgyaló feudális és burzsoá történetírás hibáit. A nagyszámú hallgatóság soraiból a paraszttörténet kutatói kérdéseket tettek fel G- N. Anpilogovhoz, s a válaszok folyamán a szovjet történetírás eredményeivel ilyen közvetlen formában is megismerkedhettek. Az őszi évad císő előadója, Borús József aspiráns a magyar néphadsereg napjának előestéjén, szeptember 28-án a pákozdi csatáról tartott előadást. Bevezetőben vázolta azt a politikai helyzetet, amely 1848 szeptemberében az udvari reakció támadása és zsoldosának Jellacicnak betörése következtében a magyar fővárosban előállott. Miután Kossuth az országgyűlés baloldalával szövetkezve és a főváros forradalmi tömegeire támaszkodva a behódolókkal szemben győzelemre juttatta az önvédelmi harc politikáját, fel kellett számolni a hadsereg vezetésében mutatkozó megalkuvó, áruló szellemet is. Az országgyűlés által kiküldött politikai biztosoknak és a tisztikar hazafias többségének sikerült is megállítania a magyar hadsereg hátrálását, a sereg harci erejét pedig a pesti forradalmi fiatalság agitációja és az ország minden részéből érkező önkéntesek lelkesedése emelte magas fokra. Az előadó új kutatások alapján, ismertette a csata lefolyását, amelynek során a fiatal magyar honvédsereg, támogatva a felkelt nép által, győzelmesen visszaverte az ellenség támadását és ezzel kivívta szabadságharcunk dicsőséges néphadseregének első nagyszerű fegyvertényét. Barta István, a Történettudományi Intézet munkatársa hozzászólásában azzal a szereppel foglalkozott, amelyet Kossuth játszott a nemzeti ellenállás megszervezésében- Különösen arra a kérdésre tért ki, hogy a pákozdi siker megfelelő kiaknázását mennyiben befolyásolta az a körülmény, hogy Kossuth a csata időpontjában és az azt követő napokban alföldi toborzókörútja miatt távol volt a fővárostól és a hadseregtől. Varga János aspiráns hozzászólásában rámutatott arra, hogy a dunántúli népfelkelőknek és partizánoknak jelentős szerepük volt a pákozdi győzelem kivívásában. Jellacic anyagi erejét gyengítettek, a császári csapatokat demoralizálták. A népfelkelők ezrei a reguláris hadsereget helyettesítették akkor, amikor a magyar haderő még csak születőben volt. A dunántúli parasztok megmozdulása vízválasztó volt a magyar társadalmon belül. Amint а szabadságharc hívei felismerték a nép aktív szerepének fontosságát és igyekeztek azt növelni, a forradalom árulói és a kiegyezés keresői megkísérelték, hogy éket verjenek a nép és a sereg közé. Ezért törekedtek л partizántevékenység és az ennek támogatására hivatott „szabadcsapatok", ,,védsercgek" intézményének szétbomlasztására-I. Tóth Zoltán, a Történettudományi Intézet osztályvezetője az „1837. évi bányászparaszt mozgalom a zalatnai uradalomban'1

c. előadásában azóta megjelent művének egy részletét ismertette. Témája az erdélyi román parasztság feudalizmus elleni harcának egyik figyelemreméltó szakasza. A Századok 85. évfolvamában a