Századok – 1951
SZEMLE - Szemjonov; V. F.: A középkor története; ism. Niederhauser Emil 268
SZEMLE 271 lom, a bizánci rabszolgatartó rend megdöntésében és a bizánci feudalizmus kialakításában, a morva állam szerepét stb. A szovjet kritika ugyanilyen élességgel kifogásolja a bizánci történelem egyes kérdéseinek elégtelen megvilágítását. A legfőbb hibának azt tartja, hogy a rabszolgatartó és a feudális társadalmi rend közti átmenet forradalmi jellegének problémája könyvében fel sem merül. A 6. és 7. század fordulóján az egész; bizánci államot megrázó forradalmakat, amelyek a szovjet történettudomány megállapításai szerint a forradalmi átmenetet jelentik a feudális társadalmi rendbe, csak mint palotaforradalmakat értékeli. Nem mutatja meg ezeknek az eseményeknek társadalmi következményeit, nem domborítja ki eléggé a szlávok szerepét (bár az ú. n. Nomos Georgikost, amely a faluközösségek szerepéről tanúskodik, elég részletesen tárgyalja). Szemjonov nyilván a lényegesre akart szorítkozni, tulajdonképpen csak a jelentősebb népek történetével foglalkozik. A középkor utolsó szakaszában a kapitalizmus kezdeteit vizsgálja, a manufaktúra-termelés eredményeit, az első polgári forradalmakat. Keleteurópa azonban ebben a korban még sokkal hátrább van a fejlődésben; itt még javában él és erős a feudalizmus. A török birodalomról és Lengyelországról szóló fejezetek viszont nem elégségesek a keleteurópai történet megvilágítására. Világos, hogy a következő, az újkori kötet, amely az angol polgári forradalommal indul, és lényegében a kapitalizmus térhódítását ábrázolja majd, nem szentelhet már kellő figyelmet a keleteurópai feudalizmusnak, ezt itt, ebben a tankönyvben kellett volna megírni. Tulajdonképpen nem lett volna baj, ha Szemjonov itt kissé hajlékonyabban értelmezi az időbeli határokat és Keleteurópa tárgyalásánál legalább is a 17. század végéig, de még inkább a 18. század elejéig vizsgálta volna meg a fejlődést. Ebben az esetben pedig okvetlenül szükséges lett volna egy fejezet a Habsburg-monarchia kialakulásáról. Ezt a kérdést Szemjonov a német fejlődésbe ágyazva vizsgálja meg, pedig helyesebb lett volna Sztálin elvtárs megállapításaiból kiindulva a Habsburg-birodalom keletkezését globálisan, elsősorban a török elleni védelem szempontjából megtárgyalni, hiszen Ausztriának ez a szerepe messze túlnő a német birodalom keretein és problémáin. A könyv, az ilyen tárgyú szovjet tankönyvek módszerét követve, egyáltalában nem tárgyalja a Szovjetunió népeinek történetét. (Nem kétséges, hogy ilyen szűk keretek között ezt megfelelő formában nem is lehetne megtenni). Az olvasónak így némi hiányérzete támadhatna, hiszen az egyetemes történetből hiányzik például az orosz nép története. Persze, a tankönyv szempontjából ez egyáltalában nem hiány, hiszen a tankönyv eleve számol azzal, hogy a hallgatók az egyetemes történettel párhuzamosan hallgatják a Szovjetunió népeinek történetét. Így szóbajöhet az a veszély, hogy a Szovjetunió népeinek, elsősorban az orosz nép története mintegy elszigetelődik a többi nép történetétől. Ezt a problémát Szemjonov ragyogóan oldja meg, mert minden alkalommal rámutat az orosz nép kapcsolataira a könyvben tárgyalt más népekkel, rendkívül figyelemreméltó ezzel kapcsolatban az, amit az orosz nép szerepéről mond a tatárok elleni küzdelem során, valamint az orosz nép harcáról a német lovagrend keleti terjeszkedése ellen. Magyar vonatkozású megállapításai csekélyszámúak, ami persze ilyen terjedelmű, de ugyanakkor ilyen nagy távlatokat átfogó munkánál érthető. De hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a magyar történettudománynak még nagy feladatai vannak itt, új kutatásainak eredményeit olyan formában kell közzéadnia, hogy az a külföldi, elsősorban a szovjet tudomány felé is hozzáférhető legyen. Az ilyenfajta közvetítés jelentős mértékben megkönnyíti majd a szovjet tudósok munkáját. Ha például most kibontakozó Hunyadi-kutatásaink eredményei ismertekké válnak a Szovjetunióban is, könnyebb lesz majd Hunyadi törökellenes harcainak nemzetközi jelentőségéről írni. Ez persze csak egy kiragadott példa a sok közül, a magyar történészeknek még számos hasonló problémát kell helyes megvilágításba helyezniök. Ezek a kritikai megjegyzések távolról sem kisebbítik Szemjonov professzor könyvének értékét. A könyv, mint azt a szovjet kritika is ösezefoglalólag megállapította, igen hasznos, jól megírt segédeszköze a főiskolai történeti oktatásnak. A magyar történettudománynak sokat kell tanulnia mind ebből a könyvből, mind pedig a könyvet ért bírálatból, amelyet szintén igyekeztünk lényeges pontjaiban felvázolni. Mindkettő a szovjet történettudomány magas színvonaláról, elvi szilárdságáról és az elméletet a gyakorlattal mindig elválaszthatatlanul összekötő, szintétikus szemléletéről tanúskodik. A magyar történettudomány csak akkor felelhet meg a maga feladatainak a szocializmus építésében, a béke védelmében, ha minél többet, minél alaposabban tanulmányozza az élenjáró szovjet tudományt. NIBDBEHAXTSEB EMII,