Századok – 1951

SZEMLE - Szemjonov; V. F.: A középkor története; ism. Niederhauser Emil 268

SZEMLE 269 az első polgári forradalmak kora. Szemjonov az angol forradalmat megelőző korszakkal befejezi a középkor tárgyalását, az angol forradalom ismertetését már az újkorba utalja át. E korszak jellegzetes államformája az abszolutizmus. A korszakbeosztás ismertetése után a szerző még röviden rámutat arra, milyen haladást jelentett az új formáció a régi rabszolgarenddel szemben, utána pedig megkezdi magát a történeti tárgyalást. Ennek részletes ismertetése helyett inkább csak néhány általános megjegyzést szeretnénk fűzni a könyvhöz. Az előbb azért ismertettük részletesebben Szemjonov periodizációját, mert ebből szeretnénk kiindulni. Ez a periodizáció több problémát vet fel. Először is, és ezt a könyvvel foglalkozó szovjet kritika igen éles formában vetette fel, ebben a periodizációban nem jut hely a középkori nagy államoknak, amilyen Nagy Károly impériuma vagy a kievi Oroszország. Ezek a prefeudális államok csak idővel, a feudális termelési viszonyok kialakultával indultak meg a feudális széttagolódás útján. Minthogy ez a folyamat a feudális korszakban jóformán minden államalakulásnál megfigyelhető, a fejlődésnek ezt a szakaszát valamilyen formában fel kellett volna tüntetni a periodizációban. A másik kérdés, amely szintén élénk kritikával találkozott, a központosított monarchia kérdése. Szemjonov szerint a 11. századtól a 15. századig terjedő korszakban alakultak ki a központosított monarchiák. Holott tudjuk azt, hogy a harc a központosított monarchiáért megindult ugyian ebben a korban, a 12—13. század során, azonban csak jóval később, a 15—16. század fordulóján ért el befejezéséhez, ekkorra alakul ki a francia, az angol központosított monrehia, Európa keleti részében pedig a moszkvai nagyfejedelemség, vagy a Habsburgok állama. Ez utóbbiakról azonban Sztálin elvtárs megállapítása óta tudjuk, hogy valójában korábban jöttek létre, mielőtt a gazdasági feltételek teljesen megértek volna, idegen hódítás tette szükségessé ezt az egyesülést, a központi monarchia kialakulását. És még ez a korai folyamat is csak a 16. századra Zárult le, tehát bajosan lehet azt mondani, hogy a 11—15. század általában a központosított monarchiák kialakulásának kora. De ez csak az egyik probléma, amely a korszakbeosztással kapcsolatban közvetlenül felmerül. A másik probléma még sokkal szélesebb, tágabb jellegű, mert felveti általában az „egyetemes történet" problémáját. Nyilvánvaló, hogy a Szemjonov által megállapított periodizáció az európai történetre, sőt azon belül is szorosabban a nyugateurópai országok történetére épül fel. Ez természetesem helyes, hiszen ebben a korban a nyugati országok álltak a fejlődés élén. Azonban nem kétséges, hogy az egyetemes történet nemcsak egy kontinens történetét jelenti, bármilyen sokat is adott az európai kontinens az általános emberi fejlődésnek, hanem valóban „egyetemesének, az egész emberiség történetét átfogónak kell lennie. Szemjonov gyakorlatában, a könyv kidolgozásában már ezt az elvet követi. Az európai országok története mellett az ebben a korban jelentős szerepet játszó ázsiai államok, első sorban a Mongol birodalom, Kína és India történetét is elmondja. Természetes azonban, hogy a kötött terjedelem mellett ezekre nem juthat sok hely. A szovjet kritika fel is rója a szerzőnek azt, hogy az ázsiai történetet nem adja olyan átfogóan és elvi értékeléssel, mint az európai országok történetét, hanem inkább csak egyes részleteket ragad ki. Természetes az, hogy a Szovjetunióban jóval igényesebb és élesebb kritikával kezelik a könyveket. A magyar olvasó viszont, aki az ázsiai országok történetéről vajmi keveset olvashatott egyetemes történettel foglalkozó könyveinkben, bizonnyal örömmel fogadja mindazt, amit Szemjonov erről a tárgyról mond, hiszen még a részletek is, amelyekről itt értesülhet, lényegében képet adnak a keleti népek fejlődéséről. Itt azután még egy kérdés vetődik fel. Szemjonov a három nagy korszakon belül külön-külön tárgyalja az egyes országok történetét. Ennek természetesen megvan az az előnye, hogy az országok, ill. népek fejlődését egységesen tudja ábrázolni, az olvasó világos, áttekinthető képet, kap történetükről. Azonban főképp a második korszak igen nagy, hatalmas fejlődést látunk benne, a 11. században egészen mások a problémák, a jellegzetességek, mint a 15. században. így amikor Franciaország és Anglia történetét tárgyalja, eljut a nagy parasztfelkelésekig és a központosított monarchia kialakulásáig, utána viszont kénytelen visszatérni a 12. századi német történelem egészen más jellegű, más kérdéseket felvető eseményeire. Talán jobb lett volna itt más szovjet tankönyvek példáját követve kisebb korszakokra bontani ezt a középső szakaszt, hogy ezeket a nagy időbeli ugrásokait elkerülje a szerző. Ha Szemjonov tankönyvének előnyeit általában szemügyre akarjuk venni, itt is szembetűnő az, amit a szovjet tankönyvekről mindig el lehet mondani, milyen következetességgel és ugyanakkor mégis milyen hajlékonyan alkalmazzák a dialektikus és történelmi materializmus tételeit a konkrét történeti anyagra. Szemjonov könyvében