Századok – 1951
KÖZLEMÉNYEK - Kovács Endre: Mickiewicz és a magyar szabadságharc 197
mickiewicz és a magyar szaiiadsagharc 201 1849 tavaszán az európai közvélemény figyelme a magyar ügyre összpontosult. A szabadság hívei és az osztrák abszolutizmus közti harcok utolsó fejezete kezdődött meg. A magyar szabadságharc felé tekintenek Európában mindazok, akik reménykedve hiszik, hogy a népek tavasza mégsem múlik el gyümölcs nélkül; a londoni utca embere szemében nincs népszerűbb fogalom Magyarország és Kossuth nevénél, olyannyira, hogy még a reakciós brit kormányt is igazi szándékainak elleplezésére készteti a nép magyarbarát hangulata. Franciaországban minden politikai párt egyaránt a magyar ügy oldalán áll, csak Napoleon Lajos nem hajlandó állást foglalni; Németországban a Habsburgok nélküli egységes Németország hívei természetes szövetségesüket látják a magyar forradalomban, mások pedig egyszerűen a szabadság utolsó őrhelyét tisztelik Magyarországban, különösen Drezda, Stuttgart és a rajnai kormányzóság eleste után. Az olaszok számára, mielőtt a vesztes Piémont kénytelen belemenni a kényszerű békefeltételekbe, a magyar forradalom jelenti az utolsó esélyt. A szlávok között is fordulat következik a magyar kérdés felfogásában. „A magyarok leleplezték az osztrák uralkodóház gyengeségét, — írja Bakunin Xl52ÍaV6lSh"őz~íntézett második felhívásában — hosFharcükka 1 nemcsak önmagukat váltották meg a rabságból, hanem Ausztria minden más lakóját, és aki a magyarok ellen van, az ellensége az egész emberiségnek, ellensége a saját szabadságának." A szláv népek között megnőtt a magyarrokonszenv. Prága népe 1849 márciusában, az oktrojált alkotmány hatása alatt izzó gyűlölettel tépdesi le az utcák falairól Jellasics képeit s nyiltain éljenzi Kossuthot, а magyarokat, Bemet, Dembinszkit. Hasonló magyarbarát fordulat érezhető Poznan lengyelei közt, akiknek erősbödő magyarbarátsága oda fokozódik, hogy most már saját sorsuk megoldását egyedül a magyar forradalom sikerétől remélik. A lenjfyeleknek a magyar szabadságharchoz való viszonya kezdettől fogva pozitívnak nevezhető. Á magyar függetlenségi törekvések fokozott megértéséhez vezette őket saját nemzeti felkelésük elbukása 1831-ben és azok a tapasztalataik, amelyeket а felosztó hatalmak, a porosz, osztrák és a cári abszolutizmus részéről szereztek. Az osztrák birodalmon belüli szláv burzsoá politikusok „feketesárga" hazafiasságával szemben az ausztriai lengyelek szeme előtt ott állott felejthetetlen emlékként Krakkó 1846-os bombázása. az északkeleti területek lakossága pedig közelről ismerte Miklós cár uralkodásának módszereit. Valamennyi szláv nép között a lengyelek tekinthettek vissza a legerőteljesebb függetlenségi mozgalmakra, a szabadságeszme bennük eresztett legmélyebb gyökereket. Ha az 1848-as prágai szláv kongreszszus — az osztrák udvar felé megnyilvánuló loyalitás-nyilatkozatok mellett — egy bizonyos demokratikus, osztrák-ellenes hangot is képes volt megütni, akkor ez kizárólag az ott megjelent lengyel küldöttség érdeme. Maga Mickiewicz 1849-ben az olaszországi lengyel légió felállításakor a légió alapelveinek a leszögezésével a szláv gondolatnak olyan demokratikus tartalmat ad, amilyent a szláv mozgalmakban azelőtt hiába kerestünk volna. A lengyelek a szláv mozgalmon belül a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavához tartják magukat, de hozzáteszik, hogy nem csak a szláv népeknek követelik a szabadságot, hanem valamennyi nemzetnek. Ez Mickiewicz légiójának a programja. Az 1848-as prágai kongresszuson a lengyel demokraták élesen helyezkedtek szembe minden obskurus és reakciós pánszlávizmussal; kiáltványukban a szláv népek, köztük a lengyelek felszabadítását valamennyi európai nemzet felszabadításától teszik függővé. Mickiewicz 1849-es publicisztikai munkásságában következetesen képviseli ezt а felfogást. Már a Tribune első számában közzétett Programunk c. cikke világosan elárulja, hogy az európai eseményeket szoros összefüggésben szemléli:
