Századok – 1951

KÖZLEMÉNYEK - Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója felé. Andics Erzsébet és Révész Imre beszéde a Magyar Történelmi Társulat 1951. július 30-i igazgatóválasztmányi ülésén 190

194 KOSSUTH LAJOS SZÜLETÉSÉNEK 150. ÉVFORDULÓJA FELE 194 oldalról ugyaniamnak az önkritikának még keményebb szavát hallom: eddigi járatlanságod nagy, de bocsánamdó vétek volt, az azonban már megbocsáthatatlan vétek lenne, ha most meg nem ragadnád ezt a kivételes alkalmat arra, hogy amennyire csak még egyáltalán telik tőled, járatossá légy, sőt ezen túlmenőleg egy kis téglával te is hozzájárulj annak az igazi Kossuth-szemléletnek kiépítéséhez, amely a magyar történelemben száz esztendő óta most válik először lehetségessé, és amelynek kiépülését — ez önkritikámnak legsúlyosabb szava — a megelőző nemzedékekkel együtt a te nemzedéked is végzetesen akadályozta. A Kossuth Lajos értékelésében — tehát a magyar politikai történet egyetlenegy olyan alakjának értékelésében, akinek jelentősége felismeréséhez világtörténelmi mértékek szükségesek — csakugyan három magyar emberöltő követett el súlyosnál súlyosabb cselekedetbeli és mulasztási vétségeket. Hadd mutassam ezt fel — bocsánatot kérve a látszólagos szubjektivizmusért, noha teljesen objektív tényekre támaszkodom — a magam és elődeim példáján. Abban a magyar történészcsaládban, amelynek én az utolsó sarja vagyok, a nagyapám Vasvári Pállal, az apám Tisza Istvánnal volt egyidős kevés híján, én pedig — fájdalom — Hitlerrel. Az életkoroknak ez a végzetes sorsszerűsége egymagában is sokat megmagyaráz. A nagyapám, a lángoló szemű és égő szívű 23 éves ifjú, szomjasan itta Kossuth szavait a debreceni Kollégium oratóriumának karzatáról és ahhoz, amit akkor tőle hallott, egész életében hű maradt. A Kossuth útján szállott szembe Deákkal az 1861—i országgyűlésen, imint a határozati párt egyik vezérszónoka, a történelmi érveknek a „haza bölcsét" ás zavarbahozó arzenáljával igyekezvén bizonyítani a pragmatica sanctióval folytatott politikai bűvészkedés alaptalan voltát. Kossuth szellemében bélyegezte a kiegyezéses országgyűlést „több mint felerészben lelkiösmeretlen cudar komédiáinak". És beteg szívének jóformán az utolsó tőrdöfés volt, amikor abszolutizmusidejebeli harcostársában, Tisza Kálmánban — akiről a dilettáns politikus-tudós naivitásával jó darabig hitte, hogy megmentője lesz a függetlenségi gondolatnak — az 1'875-i fúziókor olyan keservesen kellett csalódnia. 4 Az apám a debreceni kollégium falai közt ugyanattól a tanártól tanult magyar irodalmi és történelmi szemléletet, aki megelőzőleg több éven át volt a nevelője Geszten Tisza Istvánnak. Hogy a kiegyezéses korszak álkonszolidációja, amikor a lassú halódásában is félelmes erejű feudalizmus és a nemzedékek mulasztásait mohón pótolni akaró burzsoá kapitalizmus egyesült ereje nyomta vissza 48 és 49 forradailimii szellemét, milyen eredményesen dolgozott a még aránylag legtöbb haladó hagyományt hordozó körökben is,, arra nem tudok jellemzőbb példát felhozni a nagyapám és az apám politikai nézetkülönbségeinél. Apa és fia egyébként megható gyöngédséggel szerették egymást, tudományos munkaközösségük korán kialakult — de mihelyt politikáról esett szó közöttük, a korán elbetegesedett, könyvei közé temetkezett apának megdöbbenve kellett tap asz talmi a, hogy 18—20 éves, egyébkent igen eleveneszű fia nemcsak földrajzilag, hanem politikailag is közelebbvalónak érzi Debrecenhez Gesztet, mint Turint — és ilyenkor tréfás hangom ugyan, de mérhetetlen keserűséggel intette fiát: „Ha te ilyen reakciós gondolkodású maradsz, meglásd, eljön az idő, amikor a lámpavasra fognak felakasztani4. Hát bizony az nem az apám nemzedékének az érdeme volt, de az én nemzedékemé még sokkal fcevésbbé, hogy a velük és velünk való leszámolásban nem került sor a lámpavasra. Ezt egyediül és kizárólag annak lehet köszönni, hogy hazánk és népünk felszabadítása az eszelős német, majd az egész nyugati tőkés imperializmus járma és a fasizmus bestializáló bűvölete alól, a munkásság és a dolgozó parasztság rabláncainak letprése s e két szorosan egymásra utalt osztálynak az előbbi természetes vezetése alatt a magyar nép eddigi előtörténelmét lezáró új magyar történelem élére helye-