Századok – 1950
Tanulmányok - Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. 85
HUNYADI HADSEBEGE 95 évvel azelőtt, Ozorai Pipo halálakor, nyilván funkcióinak egy részével együtt, annak hagyatékából vett át.2 4 A sókamarai bevételek egy részének rendszeres felhasználása zsoldfizetés céljára Ozorai Pipo idejéből ered, aki egyszemélyben volt temesi és sókamara-ispán,2 1 s többé-kevésbbé változatlanul fennmaradt Hunyadi koráig, úgyannyira, hogy a kősó zsoldfizetési — és későbbi általános fizetési — eszközzé vált. Már a sienai registrum szabályozza a só árát zsoldfizetés céljából, Hunyadi pedig 1452-ben utasítja a szegedi sókamarást, adjon sót Töttös Lászlónak „centum sales stipendiâtes" ellenében két forintot számolva.22 A végvárak védelme, a várvédő zsoldosok toborzása ilyenképpen — birtokkal fedezett kölcsön vagy királyi jövedelem (só, lucrum) átengedésével törlesztett hitel formájában — kezdett üzletté, éspedig hihetőleg jövedelmező üzletté átalakulni. Nem csoda, hogy Zsigmond udvarának legkülönbözőbb elemei, elsősorban a külföldi kereskedőházakkal kapcsolatban álló üzletemberek és a condottiere-típusú kalandorok vetették rá magukat. Ozorai Pipo — családi nevén Filippo Scolari, firenzei kereskedőcsalád sarja — szervezte meg az Al-Duna vonalán s itt haláláig monopolizálta. Szlavóniában és Horvátországban (s később Belgrádban és Szörényben) hasonlóan működtek a raguzai eredetű Tallóciak. Korán követték a példát a Velencével s a dalmát városokkal egyaránt élénk kapcsolatban álló horvát nagyurak, főként a Frangepánok, utánuk azonban mások is. A bárók ugyanis felismerték a vagyongyarapításnak ezt a kiváló lehetőségét s ha életveszélyes mivoltában nem is nagyon törték magukat érte, de nem is vetették meg.23 Utóbb egyenesen követelték a zsoldostoborzó megbízásokat, jövedelmi forrásként számítottak rájuk: meglátszik ez t. k. Hunyadi és Alfonz nápolyi király szerződéséből, melyben az utóbbi — pártot akarván toborozni magyar királysága érdekében — kiköti, hogy a török hadra szánt pénzt a bárók közt kell szétosztani, „hogy mind hűséggel legyenek iránta".2 4 Lehet, hogy a toborzó-megbízások megnövelték a bárók „hűségét", ám ennek a honvédelem kevés hasznát látta. A rendszer egyáltalán nem biztosította, hogy a megbízottak valóban felfogadják és ha felfogadták, meg is fizessék a kívánt számú zsoldost. Semmi nyoma, hogy a dispositio-k végrehajtását ellenőrizték volna; de ha történetesen meg is kísérlik ezt, akkor sem járhatott volna komoly eredménnyel, minthogy ilyen feladattal mást, mint nagyurat nem bíztak meg. Ezzel szemben vannak adatok visszaélésekről. Hunyadi legádázabb ellenfeléről, Ciliéi Ulrikról például Aeneas Silviu3 jegyezte fel, hogy hamis pénzt veretett s a katonákat azzal fizette; máskor meg a zsoldösszeget felvette, de a seregbe kevesebb embert küldött.25 Hasonlóra utal egy 1448-ban Újlaki Miklós ellen indított per, mely szerint ő a ezö-2' Uo. 310-311. 21 Uo. 178. 22 Uo. IX. 319—320., v. ö. Molnár i. m. 184. 23 Ld, pl. Hurmuzaki 1/2. 550—551.; Blagay 310—311., Frangepán-oklevéltár I. (MHH 1/35.) 127-128., 129—130., 171—172.; Zichy IX. 3-4., Fejér: Genus, incunabula et virtus Ioannis Corvini de Hunyad (Buda, 1844) 52—53.; Dl. 43.907., 49.043., stb. Feltehető, hogy sok esetben a közelebbről meg nem jelölt tárgyú kölcsönügyletek („az ország szükségére" s hasonló kifejezések) mögött is ilyenféle megbízások lappanganak. M Frangepán-oklevéltár I. 350—353. 23 F. Krones: Die zeitgenössischen Quellen zur Geschichte der Grafen von Cilli mit Einschluss der sog. „Cillier Chronik" (Graz, 1871) 22. (Általában mentegetni iparkodik a Cilleieket, ezért a forrásokkal szemben indokolatlanul elutasító, hiperkritikue álláspontot foglal el)
