Századok – 1950

Tanulmányok - Réti László: A Bethlen-Peyer paktum. 37

A BETHLEN—PEYEB PAKTUM 51 „Szociáldemokrata részről egyre kifejezettebbé vált az a törekvés, hogy az öszszes függő kérdések közös tárgyalások során rendeztessenek. Az erre vonatkozólag folytatott beszélgetések alkalmával mindenkor rá kellett mutatnom arra, hogy bármily szimpatikusak is ezek a magánjellegű nyilatkozatok, mindaddig, míg a nyilvánosság előtt kétségtelen jelét nem adja a szociáldemokrata párt annak, hogy valóban levonta az események konzekvenciáját és őszintén nemzeti politikát kíván követni, — ha mint ellenzék is, a kormány nem lehet abban a helyzetben, hogy ezeket a megnyilatkozásokat komolyan vegye, mert a közelmúlt forradalmi események hatása alatt a közvéleménynek nem sok bizalma van aziránt, hogy e megnyilatkozások komoly elhatározásokon alapulnak és azokat, ha kell, komoly cselekedetek is fogják követni."" Nos, Peyerék hajlandók voltak bármilyen bizonyíték nyújtására. Rövidesen alkalom is kínálkozott erre: a második királypuccs. 1921 október 22-én Habsburg Károly, a volt magyar király, másodszor is kísérletet tett arra, hogy puccsszerűen visszaszerezze elvesztett trónját. Kísérlete két táborra bontotta a magyar uralkodó osztályokat. Egyrészük lelkesen támogatta Károly kísérletét. Ezekhez tartoztak olyan vezető politikusok, mint Andrássy Gyula gróf, Rakovszky Iván, a parlament volt elnöke, Beniczky ödön volt belügyminiszter és sokan mások. Erős tábora volt a „királynak" a katonatisztek és a különböző tiszti különítmények soraiban. A másik tábor Horthy és Bethlen körül csoportosult. Voltak ezek között is legitimisták, akik azonban az adott körülmények között nem tartották időszerűnek Károly visszatérését. Egyrészt féltek a nemzetközi bonyodalmaktól, másrészt egyelőre egészen jól érezték magukat a Horthy-rendszerben és ezért a kérdés felvetését és megoldását szívesen halasztották „jobb időkre". A visszaérkezés puccsszerűen történt, Károly és hívei a határtól egész Budaörsig „nyomultak elő", vonataikon útközben felesketve a „királyra" a helyőrségeket és a köztisztviselőket. Budaörsnél összeütközött a két tábor katonai ereje és róvid csatározás után a „karlisták" feladták a harcot. A puccs megbukott, Bethlenék felülkerekedtek. Ez az egész, tragikomédiába fulladó akció azonban megmutatta a magyar uralkodó osztályok belső ellentmondásait, az uralkodó rendszer alapvető korhadtságát. Politikus urak, akik előző nap még együtt csevegtek a parlament folyosóján, most egymás torkának estek és „halálos ítéleteket" táviratoztak és telefonálgattak egymásnak. Az uralkodó osztályon belüli ellentétek a munkásosztály felszabadulási harcának tartalékai, ha a munkásság képes arra, hogy ezeket az ellentéteket kihasználja, hogy az uralkodó osztályok belső gyengeségét saját javára fordítsa. Ehhez azonban a munkásosztálynak következetes, forradalmi osztályharcos vezetésre volt szüksége. Ezt a vezetést a Kommunista Párt adta, amely röplapjaiban felszólította a munkásosztályt az ellenforradalmi rendszer belső ellentéteinek kihasználására. A Kommunista Párt azonban ekkor nem rendelkezett Magyarországon kiépített szervezetekkel, nem volt elég ereje ahhoz, hogy a munkásosztály közvetlen harcainak élére állhatott volna. A szociáldemokrata párt pedig a zűrzavart kitűnő alkalomnak találta arra, hogy bebizonyítsa az uralkodó rendszer iránti „hűségét", hogy azután alamizsnáért nyújthassa kezét a tett szolgálat jutalmazására. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda akkori vezetője, a Bethlen rendszer egyik vezető embere, a szociáldemokrata párttal a „sorsdöntő" órákban folytatott tárgyalásait így jegyezte fel: „d. u. 4 óra 45 perc. Vanczákhoz közelálló Szerdahelyi nevö Népszava szerkesztő oly értelmű információt kap, hogy a kormány teljesen ura a helyzetnek, jóakaratú figyelmeztetés a munkásság nyugodt magatartása érdekében... 5 óra 50 perc. Jelentés a miniszterelnökségnek, hogy Szerdahelyi, a ezociáldemou L. 31. jegyzetet. 4*