Századok – 1950
Szemle - Székely–Geréb: A magyar parasztháborúk irodalma 1437–1514. (ism. Karácsonyi Béla) 415
42 (i SZEMLE azon mohón túlterjeszkedni akaró feudális kizsákmányolás mellett. — Az egyes rétegek állásfoglalásával kapcsolatban vita tárgyává lehetne tenni, hogy a parasztság oldalán harcoló nemesek a már familiárisi sorba süllyedt nemesek közül kerültek-e ki, — mint Székely György állítja1 4 —, vagy éppenséggel azok álltak átmenetileg a parasztság oldalára, akik ezt a sorsot el akarták kerülni. Ezt a kérdést, természetesen, csak további részletkutatások alapján lehet majd eldönteni, éppúgy, mint azt a kérdést, hogy milyen szerepet játszhatott e nemesek állásfoglalásában a szekularizációs törekvés, vagy az egyházi kincsek megszerzése, — amire szintén utalnak bizonyos nyomok.'6 A megtorló intézkedések értékelésével kapcsolatban lenne még egy megjegyzésünk. Székely György azt írja, hogy „a törvény végrehajtásával az uralkodóosziály teljesen elidegenítette az állam ügyeitől a parasztságot'', „érdektelenné tette a nemzet zömét kitevő dolgozó osztályokat a török elleni harcban".1 " Tény, hogy az 1514. évi törvény, a parasztság röghözkötése, rabszolgává-tétele objektíve előidézhette volna ezt a teljes elidegenítést. A valóságban azonban nem ez történt. A parasztság lefegyverzésével, helotizálásával az uraikodóosztály ki akarta ugyan kapcsolni a parasztságot a honvédelem rendszeréből, azonban még ez a törekvése sem járt teljes eredménnyel. Érdektelenné tenni, patriotizmusától megfosztani a magyar jobbágyságot viszont még Werbőcziéknek sem sikerült: 1526-ban népi partizáncsapatok vették fel a küzdelmet a törökkel szemben, s a Mohács utáni, XVI—XVII. századi magyar történet a népi ellenállási mozgalmak tekintetében a további kutatás számára sok meglepetést tartogat. * A parasztháborúk történetére vonatkozó irodalom összeválogatása egészben véve sikerült. Geréb László összekötő-szövegeit azonban több szempontból kifogás tárgyává kell tennünk. E szövegek több helyen a bevezetés helyes elvi állásfoglalásával is ellentétben állanak. Míg Székely György erősen kihangsúlyozza, hogy a parasztháborúk antifeudális osztályharcának forradalmi, fegyveres szakaszai, addig az összekötő-szöveg „a társadalomnak ez az izgató kérdésé"-rőí, „feszültség"-ről beszél." Félrevezetheti az olvasót az a téves megállapítás is, hogy „a társadalom osztályharcait, a XVIII. század második feléig a paraszt és a nemes vívja",18 hiszen tudvalévő, hogy 1848-ig az alapvető osztályellentétet a jobbágyság és a birtokososztály ellentéte jelenti. Hibásak, nem pártosak az összekötő-szövegek az egyes idézett szerzők politikai állásfoglalásának értékelése tekintetében is. Különösen a Jagelio-kori humanisták túlértékelésében ütközik ki élesen ez a hiba. Tubero Dalmaiá-ról pl. a következőket jegyzi meg Geréb: „Dózsát ő Szittyának nevezi — kétízben az obligát gonosz jelzővel illeti, de kétség sem férhet ahhoz, hogy rokonszenve a parasztok oldalán van... a haladószellemű, élesszemű történész tudta, mit gondolnak, mit akarnak, akik a hűbériség megdöntésére fogtak fegyvert" stb.19 Valójában szó sincs arról, hogy Tubero a magyar parasztság pártján állott volna. Tubero azért látszik tárgyilagosnak, mert kívül áll a magyar társadalmon. Egyformán gonosznak, romlottnak látja a magyar társadalmat. — az egyházi és világi birtokosokat s a kizsákmányolt osztá'yt egyaránt. Tubero lenczi azt a Magyarországot, mely nem volt képes megvédeni Dalmáciát legveszélyesebb versenytársától, Velencétől, s a török mindent megfojtó, ha'álos ölelésétől. Tubero a Jagello-kori humanizmusnak viszonylag leghaladóbb, leginkább polgári szárnyához tartozik, de mint pap is s mint polgár is, megalkuszik a feudalizmussal. A parasztháború megítélése tekintetében legfeljebb egy óvatos, „harmadik-utas'' álláspontig képes eljutni: a természetjogra hivatkozva elítéli ugyan a feudális rend kinövéseit, látja annak hanyatlását, „túlzásait", melyek a legelemibb szabadságjognak a jobbágyságtól való megvonását, a „humanitás"' megsértését eredményezték, ugyanakkor azonban rámutat arra is, hogy a „műveletlen tömeg" az ideiglenesen kivívott „túlzott" szabadsággal hogyan „él vissza". Éppen ezért a „gonosz" jelző, mellyel Dózsát illeti, nem „obligát", 14 36. 1. 16 Az alsó nemesség egy részének ilyen irányú állásfoglalásából, természetesen, helytelen „a nemesség széthasadásáéra következtetni (43. 1.). A nemesség mint kizsákmányoló osztály, ezen jellegét tekintve még évszázadokon át egységes marad, " 53. 1. (Kieme'és az eredeti szövtgben.) 17 57—58. 1. — Ugyancsak zavarólag hatnak az ilyenfajta kitételek: „Társadalmi forrongás megrázó emléke". (A huszita eretnekek hitttéeleivel kapcsolatban. — 64. 1.) 18 58. I. " 109. I.
