Századok – 1950
Tanulmányok - Szabó István: A hajdúk 1514-ben. 178
186 SZABÓ ISTVÁN A hajdúk ala<tt az 1510-es években, sőt még évtizedek múlva is nyilvánvalóan pásztorokat, közelebbről marhapásztorokat értettek.2 ® Az adatok hiányossága miatt azonban arról ma már nehéz volna képet alkotni, hogy a hajdúk neve alá minden megkülönböztetés nélkül foglalható-e a marhapásztorok tömege, vagy pedig a hajdúk alatt — szemben az egykorú általánosításokkal — a pásztoroknak csupán valamely rétegét kell érteni. Az a körülmény, hogy a 16—17. században gyakran említenek „boum abactores"-! és „Ochsentreiber'"-eket, vagyis „marha(ökör)hajtó"-kat, Takáts Sándort arra a következtetésre vitte, hogy a „hajdú" szóban a magyar „hajtó"-t ismerje fel, a „boum abactores"-t és „Ochsentredber"-t egyszerűen a magyar „hajtó" fordításának tekintse s hogy így a hajdúk alatt olyan pásztorokat értsen, akik az ekkor külföldi piacokra nagy számban kivitt szarvasmarhának a kihajtásával foglalkoztak.80 Ezek szerint tehát a hajdúk a pásztorságnak egy sajátos rétegét alkották volna. Tulajdonképpen „hajcsárok" lettek volna, akik a külföldre eladott marhanyájakat kiterelték az országból, egyébként az országban a pásztornép „szál!ás"-án éltek. Jóllehet a hajdú szónak hajtó-ból való származtatása nem éppen kézenfekvő,3 1 mégis feltehető, hogy a hajdúkhoz elsősorban valóban a „hajtó"-knak volt közük. A források adatai azonban csak arra engednek következtetni, hogy — legalább is 1514 körül — nem csupán a hajtó-pásztorokat foglalták a hajdúk neve alá, hanem általában a pásztorokat, miként a valóságban a pásztortársadalomban sem válhatott el élesen a hajtók, az abactores-ek rétege a nyájőrző és állatnevelő pásztorokétól. E hajdú-pásztorok 1514. évi szerepe, valamint további története szempontjából fontos körülménynek kell tekintenünk, hogy az 1514. évi törvény ezerint fegyvert viseltek.'2 A törvény ugyanis — mint láttuk — eltiltotta a hajdúkat attól, hogy lándzsát vagy más fegyvert hordjanak. A marhapásztorokat—marhahajtókat valószínűleg máT a legelőkön terelt nyájak őrzése fegyverek viselésére kényszerítette. A nyájakat vadállatok, főleg farkascsordák fenyegették. De éppen a főúri hatalmaskodásoknak, a rablóvilágnak és mindenféle erőszakoskodásoknak Mátyás király erőskezű uralma után történt feléledése korában védeni kellett a nyájakat emberekkel, rablókkal és hatalmaskodókkal szemben is. Ezeknek a veszedelmeknek még inkább ki voltak téve a magyarországi vásárokra, majd innen a nyugati piacokra hajtott nyájak. Valósággal fegyveres pásztor-hajtónépről beszélhetünk tehát. A pásztorok fegyvereként az 1514. évi törvénycikk külön csak a lándzsát nevezi meg. De ugyanakkor a hajdúk „egyéb fegyvereidről is említést tesz. Más forrás hatalmas görcsös „fütykös"-ökről szól, amiket a hajdúk szoktak 58 A „bubulcus", aminek a hajdúkat pásztor értelemben latin szóval nevezik, csak ökör- vagy marha-, illetőleg barompásztort jelent. Vájjon nem volt nálunk, az 1510-es években gyűjtőnévvel más pásztorok, pl. a juh- és lópásztorok közös neve is? Tudjuk, hogy az Alföldön nagyméretű volt a lótenyésztés is, az 1514. évi források mégsem szólnak külön ménespásztorokról, már pedig az egyik fajta pásztor kimaradt volna a mozgalomból, a másik nem? Csak a tényekre tudunk utalni: a juh-, disznó- és ménes-pásztornak van külön latin neve, a „bubulcus" később sem mutatkozik közös névnek s ahhoz, hogy ez esetben valóban csak a marhapásztorokról lehet szó, a következő fejtegetések alátámasztást nyújthatnak. 1,0 Takáts Sándor: Régi pásztori élet. Magyar Nyelvőr. XXXII. évf. 86. s kör. 11.; u. az: Hajdú. Nyelvtudományi Közlemények 1900. évf. 348—350. 1.; u. az: A magyar gyalogság megalakulása (Budapest, 1908). 11 Horger Antal: A magyar szavak története (Budapest, 1924) 71. 1,: Bérezi Géza: Magyar szófejtő szótár (Budapest, 1941) 108. 1. " A XVI. sz. derekán a Fuggerek marhakihajtási perében kifejezetten szó volt arról, hogy a Fuggerek évek óta fegyveres emberekkel hajtatják kl Magyarországból a marhát. Magvar Gazd. Tört. Szemle 1899. 336. 1.
