Századok – 1949
Lederer Emma: Az egyház szerepe az árpádkori Magyarországon 79
90 ledebkb emma Jászóra és számtalan más ilyen kisebb helyre, amelyek mindegyikéből, ha nem is lett város, de vására megmaradt és főképpen a vásárvámjog.. Az, hogy a városok la/többnyire az egyházi nagybirtokok középpontjában alakultak ki, természetes következménye az éppen az egyházi nagybirtokon kialakuló munkamegosztásnak, viszont ezeken a vásárokon kialakuló egyszerű áruforgalomnak a hasznát természetesen megint az egyháziak fölözik le. A vásárvám joga elvben ugyan a királyt illette meg, de az egyházi nagybirtokosok már a 12. század végétől kezdve egyre inkább teszik rá a kezüket a nagyobb forgalmú vásárok vámjára, a tributum forira.3 8 Ugyanekkor azonban iaz egyházak népei, amelyek pedig a legfontosabb közszükségleti cikkeknek, a sóniak, bornak, halnak kereskedelmét közvetítették ezeken a vásárhelyeken, az egyházi „immunitás" alapján, minit ezt számtalan oklevelük tanúsítja, a vásárvám fizetése alól mentesek voltak. A sókereskedelem monopóliuma a 18. század elejéig nyilvánvalóan az egyháziak kezében van. A só, a legfontosabb közszükségleti cikk és a közép kornak ezekben a korai századaiban, amikor ez volt az egyetlen konzerváló szer és az egyetlen hozzáférhető fűszer a szegényebbek számára, nélkülözhetetlen volt Magyarországon^ helyesebben Erdélybem, dús sótermő területek voltak. Désaknai táján már római időikben fejtettek sót és az Annales Fuldenses 892-i jelentése ezerint ezen a területen szláv sófejtők éltek. Ezek valószínűéin, amikor az államhatalom Kelet felé terjeszkedett ugyanúgy a király fennhatósága alá kerültek, mint a többi szláv szolgáltató népek. Paulinyi fejtette ki már 1924-ben,'9 hogy ez a sófejtés a királyi magánhatalom, földbirtok tulajdona és nem a későbbi értelemben vett „regale". Ugyanő említette ebben, a kitűnő kis tanulmányban, hogy viszont a sókereskedelem lebonyolítása a „kor legfejlettebb nagyüzemeinek... (?) az Egyházaknak" kezében volt. Ugyanígy kereskedtek már ebben a korai időben az Egyházaik borral és hallal is. Ez a két cikk ugyancsak nélkülözhetetlen ebben az időbeni. Bort ai középkorban mindenki ivott; a rossz ivóvíz és hazánk ivóvízben való szegénysége ehhez nagymértékben hozzájárult Halra pedig e böjtös századokban szintén nagy szükség volt... Az egyházi birtokokon létesített halastavak „pisciínák" nagy száma, igen fejlett haltenyésztésről tanúskodik. A rendkívül jövedelmező halkereskedelem az egyházi nagybirtokok számára igen fontos volt. Leginkább azonban a sóval való kereskedés biztosított igeni jelentős hasznot. Amikor pedig a természeti gazdálkodás kezdeti bomlásával, a|z egyszerű áruforgalom megindulásával a pénzforgalom is emelkedett, szükségszerűen emelkedett a sókereskedelem fontossága. Ugyanekkor azonban a sókereskedelem monopóliumának kapuit új elemek kezdik döngetni. A pénzforgalom növekedésével a Magyarországon már régen letelepedett izmaelita kereskedők, akikről László I. törvénye megemlíti, hogy „a kereskedők, akiket izmaelitáknak neveznek,4 * kereskedelemből szerzett " Mikor IV. Béla 1254-ben a pilisi apátságnak állítólag a tatárjárás alatt elpusztult privilégiumait megerősíti, az ország egyik legfontosabb vámhelyének, a győri vásárvám-: nak birtokait (III. Béla privilégiuma alapján) a következőképpen jellemzi: egyharmada a pilisi apátságé, egyharmada a zirci apátságé, egyharmada a királyt képviselő győri ispáné. (Fejér CD. IV. 2. 214. 1.) A pozsonyi vámon ugyancsak egyforma részben osztoznak a pilisi és pannonhalmi apátságok és а pozsonyi ispán. Domanovszky: A harmincadvám eredete, 17. 1. 1215-ben a párkányi vásárvámot teljes egészében az esztergomi egyháznak adományozza Endre király. (Mon. Strig. I. 207. 1.) De kisebb vásárvám adományozásáról is hallunk már ebben a korai időszakban, II. Endre a soproni Szent Mária kolostornak adományozza „tributum fori de villa Menyhárt et de Michse" (O. Lt. Dl. 776. 1.). Ez utóbbi oklevélről ugyan Szentpétery azt állítja, hogy hamis, de tartalmilag ezt egyáltalán nem lehet igazolni. и Paulinyi: A sóregále etc. Századok, 1924. 40 De negotiatoribus quos Ismahelitas appelant. Corp. jur. 152. 1.
