Századok – 1948
Mérei Gyula: A magyar céhrendszer 1848 előtt 60
64 MÉE.KI GYULA sága a bognár- és kocsigyártómesterség, végül az ökör-, ló- és sertéspásztor is alig ad valami munkát a kovácsnak, foltozóvargának. A Felvidék egyes városaiban az iparosok kenyérkereset híján mezőgazdasággal foglalkoznak.6 A mezővárosokban a lakosság túlnyomó része mezőgazdasági foglalkozású. Az ipar csak kiegészítő jellegű foglalkozás. Az állattenyésztés sokhelyütt még a XVIII. században is a fő termelési ág. A kifejlődő ipar elsősorban a helyi nyersanyagra támaszkodott: cserzővargaság, szűcs-, csizmadiaipar, szappanfőzés, szabóipar alakul ki. Az ipar csak helyi szükségletekre dolgozott és az eleinte többnyire máshonnan bevándorló iparüző csak addig dolgozott odaadással, amíg valami kis földet, szőlőt nem szerzett. Azután már nem tekintette főfoglalkozásnak iparát, inkább mezőgazdasággal töltötte idejét. Így erősen paraszti jellegű volt pl. a nagykőrösi takácsipar. Inkább télen folytatták a mesterek. Nyárára elfogyott a kender. Várták az újat. Iparosjellege alig volt a parasztvásznat szövő takácsoknak. Alig akadt közöttük egy-két sávolyos takács. Általános szokás, hogy a kisebb-nagyobb vagyonú iparosgazdák az inast és legényt mezőgazdasági munkára is felhasználták. Az egyik takácsmestert a céh 1763-ban így vonta felelősségre: „Kívántuk neki elméjére adni, hogy az inast nem abba szegődtettük, hogy bérese és gulyása legyen, hanem hogy Mesterségre tanitsa". Nemcsak a takácsok, a többi mesteremberek is iparkodtak kis vagyont szerezni és ha ez sikerült, mesterségüket alig folytatták. Legföljebb a legény dolgozott. A mester maga a szőlőbe járt a tanulóval. Egy per kapcsán 1770-ben Monoky Pál nagykőrösi csizmadiamester édesanyja így vallott fiáról: „ . . . mást nem cselekszik, hanem a S7Őllöbe mégyen és ottan a munkások körül vagyon, azzal idejét mulattya".7 Ezek a tényezők magyarázzák a XVIII. század közepéig létrejött céhlevelek jellegét. A Nyugat korai céhleveleihez hasonlóan az iparos termelésének, életkörülményeinek a legapróbb részleteire kiterjedő szabályozást tartalmaztak ezek a céhcikkek, hogy minden céhtag megélhetése biztosítva legyen.8 A vázolt állapotok a XVIII. század közepe után már túlélték magukat: nem maradhattak fenn tovább. A kislétszámú, fejletlen technikájú, túlnyomórészt helyi piaci szükségletek fedezésére beren-6 U. ott. 349—350. lap. 7 Horváth Zoltán: Egy mezőváros céhes ipara. A nagykőrösi céheK élete és története. Nagykőrös 1943. 12—13., 25. lap. 8 V. ö. pl. Dehény József: A kalocsai céhek története. Kalocsa 1922; Duray Kálmán: A váci céhek. Vác 1912; Valentcnyi Gáspár: A somogymegyei céhek. Szekszárd 1909; Hilf László: A szegedi iparosság története. Szeged 1929; Áchim János: Békéscsaba ipari szervezeteinek története. H. és év nélkül. Kiss László: Pest, Buda és Óbuda szabómestereinek története. H. és év nélkül; dr. Soós Adorján: A karcagi céhek és az ipartestület története. Kisújszállás 1925; Gerendás Ernő: Adalékok a budai és pesti céhek életéhez, kül. tekintettel a Fővárosi Könyvtár céhirataira. Bp. 1941. müvekben tárgyalt XVII—XVIII. századi céhszabályokat.
