Századok – 1948
Gerőné Fazekas Erzsébet: Az 1849-es és 1868-as nemzetiségi törvény összehasonlítása a történelem haladó erőinek szempontjából 283
az 1849-es és 1868-as nemzetiségi törvény 311 ajkú dolgozók felé, a kizsákmányolás, politikai jogfosztottság leplezésére szolgált. A nemzetiségiekre vonatkozóan azonban ez a kijelentés nem más, mint a magyar szupremácia és a nemzetiségek elnyomásának nyílt és tudatos proklamálása. Az országgyűlés elvetette a nemzetiségi képviselők által szerkesztett törvényjavaslatot, mely nemzeti egyenjogúságon, a területi autonómiának egy bizonyos formáján és egyszersmind központi kormányzaton és egységes törvényhozáson és közigazgatáson alapult. December 5-én pedig az országgyűlés megszavazta „A nemzetiségi egyenjogúság tárgyában" hangzatos elnevezést viselő hirhedt törvénycikket, hogy azután mindjárt elvi bevezetésének első knondatában törvényen kívül helyezze ugyanezt az egyenjogúságot. Ez előbb siet kijelenteni: „Minthogy Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozik is, egyenjogú tagja"4 7 és azután a következő „minthogy" az „országba divatozó többféle nyelvek használatára" szögezi le elveit, magukról a nemzetiségekről ez a bevezetés még csak említést sem tesz. Ezzel szemben a szegedi nemzetiségi törvény elvi bevezetése (az összehasonlítás végett idézzük mégegyszer) kimondja: „A magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése, a következőkben ezennel biztosíttatik". A visszaesés nyilvánvaló. Ha 1848 előtt, majd a forradalom és a szabadságharc alatt is, Kossuth jóidéig azt hitte, hogy az egyéni jogegyenlőség egyedül elég arra, hogy az ország minden lakosa a magyar nemzet tagjának érezze magát, ezért nincs szükség külön nemzetiségi jogokra, — ez történelmi tapasztalat hiányán, tehát jóhiszemű tévedésen alapult még. Ilyen jóhiszeműségről azonban szó sem lehetett az 1868-as országgyűlésen. Kossuthnál éppen az a lényeges, hogy régi álláspontját még a szabadságharc alatt bizonyos fokig revidiálta és még inkább igyekezett ettől a jogi fikciótól megszabadulni az emigrációs periódusban kidolgozott tervezetével. Ezzel szemben az 1868-as országgyűlés egyenesen hátatfordított azoknak a tanulságoknak, amelyeket a szabadságharc után a nemzetiségi kérdésben már le lehetett vonni. Kossuth kétségtelenül előre ment, a nemzetiségi képviselők által beterjesztett javaslat szintén egy bizonyos haladást jelentett, végeredményben a történelem mozgató erőinek irányvonalába igazodtak bele. A magyar uralkodóosztály azonban soviniszta politikájával a történelem haladó erőit próbálta feltartani. Ebben a kérdésben is reakcióssá vált. Ha 1848-ban politikai hiba volt magyar részről a nemzetiségi kérdés jelentőségének fel nem ismerése s az 1849-es nemzetiségi törvény minden hiányossága dacára már haladást is jelentett, — 1868-ban a kérdés megoldásának tudatos félredobása már nem hiba volt, hanem politikai bűnbeesés. 17 Magyarország hatályos törvényei, 156, old.
