Századok – 1948
Vörös Károly: A választójog kérdése a bányavidékeken 1848-ban 266
a magyar-somán szövetség kérdése 1848-ban 281 szár" legendájának és elősegítette az a hiú reménység, hogy az új, forradalmi bécsi kormányzat a tartós haladás útjára fog lépni. Míg az Erdély sajátságos helyzetével összefüggő társadalmi és nemzetiségi ellentét nem állt a magyar-román szövetség kérdésének gyújtópontjában, az összefogás kilátásai kedvezőek voltak. így indult el, lengyel ösztönzéstől is támogatva, Balcescu akciója és ilyen csillagzat alatt indult el missziójára Brätianu is. De már az első magyar-román érintkezések az erdélyi román értelmiség beiktatásával jöttek létre. Laurian és a szebeni román comité hátráltatták a közeledési kísérleteket és rendre befolyásuk alá vonták az összes havaselvei kiküldötteket, Brätianut és Golescut, nem is szólva Maiorescuról, aki mint emigráns erdélyi tanár osztályadottságban és sorsalakulásban egy volt Lauriannal. De a magyar kormány is hasonlóan súlyos politikai hibákat követett el. A magyar-román szövetség sorsa természetesen a magyar kormány nemzetiségi politikájának is függvénye volt. Ennek a politikának a tengelye a területi integritás védelme volt. Míg az erdélyi unió a magyar függetlenség ügyét tekintve a haladás tényezője volt, azon kívül a magyar forradalom vívmányait Erdélyre, ennek román lakóira is kiterjesztette, ugyanakkor azonban a kormány erdélyi politikája különleges rendelkezésekkel (külön választói törvény, kormánybiztos, az úrbéri szolgáltátások ideiglenes fenntartása, ostromállapot) a magyar birtokososztály vezetőszerepét igyekezett biztosítani. Bár a magyar-román szövetség feltétele az erdélyi románság kérdéseinek rendezése volt — egyelőre a status quo alapján —, a kormány mégis elmulasztotta a román nemzetiség elismerését és a nemzetiségi törvény megalkotását. Nem ismerte fel a román nemzeti mozgalom társadalmi alapjait, rúgóit és jellegét, felületi megoldásokkal kísérletezett (az értelmiség lekenyerezése) és késlekedett. Ezalatt egyfelől az erdélyi értelmiség — melyet a jobbágykérdés radikális rendezése és a nemzetiség elismerése esetleg megnyerhetett volna —, végleg kisiklott a kezéből és a bécsi reakció hálójába került; másfelől a havaselvei forradalmi kormány — mely a magyar középnemesi kormányhoz hasonlóan visszariadt a parasztforradalomtól — végnapjai felé közeledett. Az erdélyi értelmiség hatása alatt álló havaselvei politikai kiküldöttek így azután reménytelennek látták a pesti kísérletezést és inkább Béccsel, az erőtlen Frankfurttal és a reakciós Párizzsal kerestek érintkezést. Maiorescu a konföderációs megoldás helyett az ausztro-dákorománizmust tolta előtérbe, Golescu pedig a reakciós Jellacic-csal akart szövetkezni a magyar forradalom ellen. Ezalatt a magyar kormány szép nyilatkozatokat tett az erdélyi és a fejedelemségi románság felé és továbbra is abban a hitben ringatta magát, hogy a nemzetiségeket az egyéni polgári szabadságjogok a magyarság mellé fogják állítani. A kormány álláspontja Bécs felé sokáig ingadozó volt, mert tudta, hogy a teljes szakítás csak a parasztforradalom erejével sikerülhet; ingadozó és késlekedő volt
