Századok – 1947

Ismertetések - László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Ism.: Fettich Nándor 281

283 ISMERTETÉSE К helyezi el és értelmüket, történeti jelentőségüket e szerint világítja meg. Minden olyan momentum, amely elképzelését a legcsekélyebb mértékben is, -hatja, kisebb-nagyobb átalakítást nyer, néha egészen a nyilvánvaló valószínűtlenség határáig is. Például a honfoglaló magyarságnál szerinte az volt a helyzet, hogy „a vér-, vagyon- és munkaközösségen alapuló nagycsalád jóformán semmire sem tudta használni a rabszolgákat" (293. 1.). Viszont más helyen azt írja, hogy „a cselédek a-családdal együtt ettek" (209. 1.). Elképzelhetetlen, hogy a honfoglaló magyarság előkelőbb családainál a szolgák és kisegítő személyzet nagyobb száma nem líHezett volna. A teljes egészében feltárt liencidai temetőnél ez annyira nyilvánvaló, hogy a szerző maga is elismeriazzal a hozzátétellel, hogy ez a temető az első, „ahol nagyobb tömegű szolgarétegre akai,tunk" (2,21. 1.). Hogy ezt valamivel megmagyarázza, a temető korát közvetlenül a királyság megalakulása előtti időre teszi, minden régészeti adat nélkül, sőt a temető egységesen korai jellegének ellenére. Bármennyire tetszetős és megkapó a nagycsalád-rendszer szerepének ilyen nagyfokú jelentőséget tulajdonítani, a történettudomány elvárja a segédtudományoktól az újszerű eredmény maradéktalan bizonyítását. Mégpedig az antropológia, régészet és néprajz egymástól függetlenül megalkotott ítéleteinek fcdniök kelj egymást. Itt most kizárólag a régészet oldaláról vizsgáljuk ezt a kérdést. Sorra véve az összes régészeti adatokat, amikre szerző elméletét alapította, arra az eredményre jutunk, hogy azok között egyetlenegy sincs, amelyre építeni lehetne. Ez nemcsak kifelé okozhat csalódást, de a régészeti szaktudományon belül is méltán kelthet föltűnést. Rögtön lölmerül a kérdés: mi ez oka ennek a föltűnő negatívumnak?, A végső okot a módszer alkalmatlanságában kell keresni. Tudományos irodalmunkban egészen szokatlan az olyan eset, hogy egy, a tudomány célkitűzésein kívül álló cél érdekében az egész forrásanyag tanulsagait szükségszerű átalakításoknak vetik alá. Jelen esetben ez történt, mint azt az alábbiakban látni fogjuk. Már magában véve kétes eredményt ígér az módszer, amit szerző, egész művén át köVet: „az egész ország képéből indulok ki, s mind kisebb egységek felé szűkítem a kört, végül pedig eljutok a faluig, tehút a nagycsaládig" (230. 1.). A régészetben úgy érvényesül ez a módszer, hogy először csak általánosságban ismerteti a régészeti leleteket, azután kiválaszt nyolc temetőt ismertetésre és ezekben keresi meg a nagycsaládot. A régészet kialakult módszere azonban azt kívánná, hogy az összes lelőhelyek adatanyagát egyforma figyelemben részesítsük s a teljes régészeti képből próbáljunk valamiféle (de akkor sem előre feltételezett) rendszert kiolvasni. L. még a temetők egyenkénti vizsgálatának megkezdése előtt az ásatások pontatlanságaira, különösen az égtájak pontatlan berajzolására panaszkodik. Az égtájak berajzolása ugyanis nem mindig támogatja elméletét. A panasz annyiban indokolt, hogy Magyarországon eddig csak egyetlen honfoglaláskori temetőt, a kenézlőít (Szabolcs m.), lehetett megfelelően feltárni, ennek is csak a második felét. Ugyanis nagyobb arányú ásatás megfelelő végrehajtása annyi pénzbe kerül, hogy arra szegény országban nem telik. Emlékekben rendkívül gazdag földünk onlja a véletlenül előkerült leleteket. Ezért a sűrűn fölmerülő szükségleteknek eleget tenni lehetetlenség. A kenézlői második ásatás összes költségeit a földtulajdonosok bőkezűen viselték (lásd: Arch. Ért. 1931, 78. l.).~ Így ezen az egy helyen vált csak lehetővé, hogy régész és antropológus együttes állandó közreműködésével az összes síroknak teljesen körülásott feltárása. Kivizsgáláskor az összes sírok csontvázai jóval magasabban feküdtek, mint a környezet. A s;:ámos fényképfelvétel mindegyike világosan mutatja ezt (L.-nál VI—VII. t.). Ezzel szemben a szokásos „gyors." ásatásnál a csontváz és mellékletei gödörben maradnak, a sír oldalfala megmarad, a megfigyelést és feltárást akadályozza (L.-nál XLV. t.). Régebben inkább az ásatási módszer kezdetlegessége okozta a bajt. Ősmagyar temetőink adatait tehát bizonyos kritikával lehet csak felhasználnunk. Szerzőnél ez a kritika látszólag meg is van. De, sajnos, nem mindig a való helyzet megállapítását, hanem à felállított elmélet szempontjait szolgálja. Megvizsgálva egyenként a felhasznált temetők adatait, a következőket látjuk.