Századok – 1947

Ismertetések - Gárdonyi Albert - Gerevich László 275

ISMERTETÉSEK 275 lás, sajnos, éppen a leigázott barbár alakja nehezen vehető ki a fényképen-A képes ábrázolások sorát tanulságosan egészíti ki a germánokra vonatkozó feliratos anyag közlése. Az agyagemlékek zömét jellegzetes pannóniai lepényminták alkotják, rajtuk a leigázott ellenségen lóháton vagy diadalszekéren lovavágtató császár alakjával. Paulovics ezekben a germánokon diadalmaskodó Marcus Aureliust ismeri föl. A bronzemlékek között a bécsi germán szobrocskával kapcsolatosan a germán övkorong kérdésére mutat rá, az ismert brigetiói bronz mellkép és egy intercisai fejecske kapcsán pedig az ú. n. svéb hajcsomót tárgyalja. , A kötet szorosan vett régészeli részéhez az újabbkori művészettel, illetve részben inkább topográfiai kutatásokkal foglalkozó dolgozatok kapcsolódnak. Gerevich László Középkori budai kelyhek címen rendkívül gondosan, széles alapokon, nagy kultúrtörténeti háttér előtt dolgozza föl a középkori budai ötvösség két jellegzetes termékét, két XIV-, iiletve XVI.^századi kelyhet, amelyek eredetileg a Mátyás-templomból származtak, majd hosszas hányódás után a budai Szent János-kápolnába, illetve a budaújlaki templomba kerültek. Igen fontos tény — mint G. megállapítja —, hogy a középkor legjelentékenyebb magyar ötvöscentruiramak óriási elpusztult egyházi anyagára ma már csak néhány emlék, s köztük elsősorban ez a két kehely vet világot. Jellemzően mutatják a budai ötvösség átlagszínvonalát, ami a Szent János-kápolna kelyhe esetében igen magasan áll. Ige^i fontos része a dolgozatnak a magyarországi ötvösmüvek eddig ismert leltárainak összefoglalása. Az ebben felsorolt emlékek ugyan ma már aligha azonosíthatók, de jellemző fényt vetnek középkori ötvösségünk gazdagságára. Míg a Szent János-kápolna XIV. századra tehető kelyhe nyugati kapcsolatok talajából nőtt ki, addig a másik, a budaújlaki kehely a díszítésekkel agyonhalmozott, jellegzetesen magyar kelyhek típusába tartozik, melynek virágkora a XV. század végére és a XVI. század első felére esik. A kelyhen a filigrán ornamentika és az öntött lombdíszítés együtt fordul elő. A típus legkésőbbi képviselői közé tartozik, a XVI. század 20-as éveiben keletkezett. Gárdonyi Albert A középkori Buda határai címen közöl érdekes adatokat és fejtegetéseket. A város területe Mátyás király 1469. évi oklevele szerint a beépített városrészeken kívül rendkívül szűkre volt szabva. Ennek az a magyarázata, hogy Buda nem volt önálló városalapítás, hanem a j^sti új hegyen épült várból lett várossá, amelyet" a középkoron át pestújhelyi várnak neveztek. Ehhez kapcsolódott az ú n. kisebb Pest, amelyet Kelenföldnek, sőt Alhévíznek is neveztek, s amely később teljesen beleolvadt Buda területébe. Ezen időpontig Buda város déli határát a várfal alkotta, az egybeolvadás után a város határa Kelenföld dé'i határáig tolódik el; erről pedig tudjuk, hogy a kánai bencés apátsággal volt határos, amely Budafok határában eipelkfedett. Tovább a termékeny Sasad határolta, amelyet Mátyás király 1469-ben csatolt a városhoz. Figyelemreméltó, hogy a sa sad i dűlőknek a középkorban még magyar nevük van csak a török uralom után betelepedett németek keresztelték el azokat. Buda északi határában Szentháromságfalva, illetve Felhévíz terült el. Ez a terület, amelynek helyét a dunamenti hőforrások és a Margithíd körnvékén állott apátság határozzák meg, nyugati irányban a Lipótmezőig terjedt. Nem tartozott Budához a középkorban a Lipótmező területén Текло Nyék község sem; itt a helység templomának és II. Ulászló vadászkastélyának nyomait sikerült feltárni- Kelet felé természetesen mindenkor a Duna vonala határozta meg Buda határát, nyugat fellé viszont az erdős hegyvidéken megvolt я terjeszkedés lehetősége. Ebben az irányban is egy 1505-ből származó, magyar dűlőneveket feltüntető tizedjegyzék ad felvilágosítást, amelyből, megállapítható. hogy ezeket a dűlőket a mai Délivasút és a Naphegy környékén kell keresni. -Garády Sándor Budapest területén végzett középkori ásatások összefoglaló ismertetése, 1931—1941. II. rész című cikkében a világi célt szolgáló építményeket, mégpedig a Tabánban kiásott középkori épület- és falmaradványokat tárgyalja. Részletesen írja le a tabáni róm, kat. plébániatemplommal szemben talált öt középkori épületet, illetve épületcsoportot, az ördögárok mentén egy támfal és a hozzátartozó hídfő maradványait, azonkívül négy 18*