Századok – 1947

Beszámolók - DERCSÉNYI DEZSŐ: Az újabb régészeti kutatások és a pannóniai kontinuitás kérdése 203

204 DERCSÉNYI DEZSŐ tel, e melyet Taksony vezér az izmaelitáknak engedett át. A bolgár eredetű Billa és Вoesu vezérek által a vár szolgálatára rendelt izmaeliták átalakították a várat, amit egyik kapujának jelentékeny megszűkítése, az újfajta harcmodorhoz való alkalmazása igazol. Jelentőségéből a tatárjárás után, amikor IV. Béla a tatárok betörésén okulva a szemben lévő parton „in monte Pestiensi" új királyi várat épít, sokat veszített, de azért a XV. századig fennmaradt. A környéken és a castrumból előkerült leletanyag, elsősorban a faragott kőanyag részletes leírása, a oastrumnak a pannóniai limes rendszerébe való mesteri beillesztése, a Pest római nevének meghatározására irányuló kísérlet, általában a tudományos részletesség és a nagyvonalú történeti szemlélet külön méltatást kíván. Nem érzem magam illetékesnek, hogy Nagy Lajos munkáját a római régészet szempontjából taglaljam, sokkal kívánatosabb, hogy az itt felmerülő egyik problémát, a hasonló tárgyú kutatások és publikációk körébe beállítva, kissé részletesebben megvilágítsam. Nagy Lajos4 szerint a római Castrum túlélte a népvándorlást s a honfoglalók egyik törzse birtokába vette, sőt a várat használták a XV. századig. Ugyanekkor a táborba, részben falaira telepedett Pest plébániatemploma, a mai Belvárosi-templom. A római építészeti emlékek továbbélésének oly szemléletes esetével állunk szemben, amit akkor is érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, ha egyedül állana a magyar mult történetében; méginkább most, amikor Pécsett, Szombathelyen, Zalavárott és Szekszárdon hasonló jelenségeket észlelt a régészeti kutatás. Szándékosan kerültem eddig a kontinuitás kifejezést. Ha alaposabb vizsgálat alá vesszük az egyes emlékeket, látni fogjuk, hogy a kontinuitás kifejezésnek milyen sokrétű értelmet kell adni. Jelenti a falak továbbélése mellett a kultusz, az ókereszténységtől megszentelt hagyomány, az írott forrásokba raktározódó történeti tudat, továbbélését is. Pleidell Ambrus kitűnő tanulmánya óta ez a probléma valahogy lekerült a történeti szakirodalom érdeklődésének szinteréről. Részben az a külföldi történeti irány (Dopsch és társai), melynek hatását nehéz lenne tagadni a magyar várostörténet első fejezetének gondolatmenetében, külföldön is defenzívába szorult, másrészt a hazai történeti szakirodalom úgy érezte, hogy Píeidell továbbment a fantázia, az intuíció útján, mint amennyire az írott források és a régészeti adatok engedték volna. Bárhogy áűl is a dolog, a történészek érdeklődésével ellentétben, a régészet és a művészettörténet az elmúlt másfél évtizedben jelentékeny mennyiségű adalékot gyűjtött a problémához s így újbóli felvetése, az eddigi kutatás és eredmények összefoglalása nem látszik eredménytelen feladatnak. A pesti castrum esetében ketté kell választani a problémát. A Castrum kétségtelenül megérte a honfoglalást, még ha népvándorláskori életéről nincsenek is adataink. Az írott források és az archeológiai lelet ilyen szerencsés összeesése ritkaság ebben a korban, annál meggyőzőbb Anonymus tanúságtétele a „castrum quod dicitur Pest"-ről, s annál hitelesebbnek fogadhatjuk el a vár bolgár eredetű izmaelitákkal való megszállásának tényét, mert ismerjük a dunai bolgárság nagy építő kultúráját, melynek szerény kis tanúja a castrum déli kapujának átalakítása, szűkebbre falazása. Meg kell azonban említenünk, hogy ez a kis építészeti részlet egymagában nem lenne elegendő korhatározásra és ilyen súlyos probléma eldöntésére, mint a castrum X. századi használata, az írott források tanúsága nélkül. Valószínű, hogy a bolgár