Századok – 1947
Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152
A NÉMET NEMZETISZOCIALIST-A TÖRTÉNETÍRÁS ] 59 A történeti oktatásban viszont azt kifogásolja, hogy neveknek, évszámoknak és eseményeknek kívülről való mechanikus megtanítására korlátozódik s ezért nem emeli ki a történés fő vonalait. Elvégre „az ember nem azért tanul történelmet, hogy tudja, hogy mi történt, hanem azért, hogy benne tanítómesterére leljen a jövőt és saját népi ségének fennmaradását illetően.,Ez a oél, melynek a történettanítás csupán eszköze". Az idézetekből nyilvánvaló, hogy Hitler végeredményben azonos célt tűz a történettudomány és az iskolai történettanítás elé. Hiába ismeri el, hogy az oktatáshoz szükséges nagy vonalak csakis az egyes lények és folyamatok részletes és önmagukban való megiemerése által alakulhatnak ki s így erre "a munkára csakis a történettudomány alkalmas, melyre ilyniódon még szerinte is szükség van,28 ha ugyanakkor összeszidja sc tudományos történetírást a világos vonalvezetés hiányáért, sőt még azért is, amiért u német história egész korszakait és jelenségcsoportjait -1- melyek szerinte a jelen megértése szempontjából érdektelenek - nem hajlandó sommásan mellőzni és kizárólag az Ostmark kialakulásával és a keleteurópai gyarmatosítással foglalkozni. Ez az ellentmondás nemcsupán a nemzetiszocializmus bibliájának következetlenségét és gondolati zűrzavarát bizonyítja a történelemre vonatkozó, egyébként igen lapos és közhelyszerű elmélkedések •esetében is, de feltárja egyben azt a cinikus pragmatizmust, mellyel Hitler it- történetírást csupán az iskolai történettanítás magasabb formájaként, mindkettőt pedig csakis propagandaként liajlaudó megtűrni. Mint látjuk, Hitler más véleményen van, mint Ranke: nem azt kell tudnunk, „wie ©s eigentlich gewesen", hanem csupán azt, ami a „Nutzanwendung für die Gegenwart" szempontjából tekintetbe jön. Tehát már a „Mein Kampf"-ból világosan kiderül a Führerrtek a történetírás megrendszabályozására és propagandisztikus felhasználására irányuló szándéka s az Ízlésének megfelelő történelem megíratásáro vonatkozó eltökélt akarata.. Midőn 1937-ben az erfurti német történész-nap résztvevőitől szinte a „Mein Kampf" szavaival „világos vonalvezetésű és népi szellemű" történetírást követelt," ezzel csupán befejezte azt, amit műve írásakor programmjába vett s amit a Reiehsinstitut szervezésével intézményesen megalapozott. Találóan állapítja meg Konrad Heiden, hogy ebből a szellemi „Naturbursch"-ból hiányzott a bátorság, hogy nyiltan barbárnak vallja magát. A történelemtől is megkövetelte, hogy tudomány helyett propagandává alakuljon, de a tudomány nevéről és hiteléről mégsem volt hajlandó lemondani. „A szellem az a birodalom, ahol az ember az eszméket nem alkalmazza, hanem felelős értük, ahol érvényes az igaz és a hamis mértéke, ahol a gondolkodó vizsgázik s ha mint cselekvő gátlás nélkül követett is el igazságtalanságot, ebben a világban kiderül, hogy nincsen igaza."28 Ezért gyűlölt Hitler mindent, ami megismerés és istenített mindent, ami alkalmazás, alkalmazása az ellenőrzés és bírálat elől hatalmi szóval elvont doktrínáinak. Ezért gyűlölte a szellem világát e benne a história igazi világát is. Ezért kellett távoznia Meinecke-nek, és sok más nemzetiszocialista „szakemberhez" hasonlóan a jeleptéktelenségből és teljesítménynélküliséghői előbukkanni a. történetírás diktátorainak. í6 12, 129, 467. 1. 57 H. Z. 166 (1937) 667. Heiden id. m. Tl. 207. 1.
