Századok – 1945-1946

Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147

174 \ ELEKES LAJOS öröklési rend laza tágkörűsége állandó nyugtalanság, bizonytalanság forrása lett, aminek kedvezőtlen hatásait sem a politika, az országközi összeköttetések, sem a belső szervezés, állam és társadalom lényeges, funkcionális kapcsolatainak alakulásában nem nehéz észrevenni. Hátra volna még válaszolnunk arra a kérdésre, mely önként merül fel a dinasztikus elv vajdaságbeli formáinak s jelentős hatásainak láttán: vájjon a román fejlődés östalajából, növényszerű természetességgel sarjadt-e ki, vagy — ha nem — honnan került oda és hogyan illeszkedett bele a fejlődés más vonásainak összeségébe. Erre a kérdésre nem könnyű megfelelni. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, jobban kellene ismernünk a román társadalom középkori viszonyait, mint ahogy most, ilyen irányú kutatások kezdetén ismerhetjük. Akkor biztosabb alapokról indulhatnánk el azoknak az összehasonlításoknak és kapcsolatkutatásoknak megtételére, melyek effajta kérdések megvilágításához okvetlenül szükségesek. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk: az, hogy a román nép államainak fejlődésében a dinasztikus elv valaminő nyomára bukkanunk, önmagában egyáltalán nem teszi szükségessé külső átvétel feltételezését. Megvolt ez az elv a politikai-társadalmi fejlődés bizonyos fokán Eurázia összes népeinél. A románság a XIV. században éri el a fejlődésnek ezt a fokát; abban tehát, hogy a dinasztikus elv ugyanakkor felmerül politikai gyakorlatában, nem találhatunk semmi meglepőt. Gondolkodóba ejt azonban két körülmény. Az egyik, hogy a formák, melyekben az elv kifejezésre jut, élesen elkülönülnek a románság társadalmi és politikai fejlődésének más egykorú adatokból kirajzolódó formavilágától; a másik, hogy — egyes, kétségkívül másodlagos vonásokat leszámítva — ugyanilyen élesen eltérnek a környező keresztény népek gyakorlatában megszokott jelenségektől. Az első körülmény arra vall, hogy a dinasztikus elv, vajdaságbeli formájában, nem a román fejlődés ősi, természetes növevénye, hanem legalább lényegében idegen átvétel; a második arra, hogy alapjaiban nemkeresztény környezet alakította ki. Lássuk közelebbről. A fentebb kielemzett, jellemzőnek talált vonások közül a vér misztikus erejébe vetett hit a legkevésbbé jellegzetes: mindenütt megvolt, bár — és ez már figyelemreméltó — a nyugati, illetve általában: keresztény fejlődésterületen erre a korra elhalványult, más kritériumok (törvényesség, alkalmasság stb.) által leszűkített körében is megalkudott egyéb, eredetükben idegen elemekkel, aminő például a felkenés, az egyházi beavatkozásban érvényesülő isteni kegyelem motívuma. A román fejlődésben is világos nyomait láttuk annak, hogy ilyenfajta, keresztény vallásos elemek megpróbálták ellágvítani a vérségi jog merev és rideg értelmezését; találkoztunk az isteni kegyelmet jelképező felkenés szertartásával s halvány nyomokban az alkalmasság új felfogásával is; csakhogy ezek a vérségi elv erejét a legkevésbbé sem csökkentették. Nyilvánvaló, hogy a dinasztikus elv román gyakorlata