Századok – 1945-1946
Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147
158 'ELEKES LAJOS Az uralom vérségi jogon., magántulajdonként való öröklésének lanát, melynek a va jdák ily gyakori és félreérthetetlen kifejezését adták, a román államfejlődés első korszakában senki kétségbe nem vonta. A nép zömének, mint még rátérünk, az uralom betöltése körül egyébként sem volt számbavehető szerepe. Az előkelők, akiknek súlya a társadalom és állam szervezetének átalakulásával párhuzamosan, fokonként nőtt, csak a XVI. században léptek elő olyan szempontokkal, melyek ennek a tannak érvényét némileg korlátozhatták. Ezek közül kétségkívül a választás eszméje volt a legveszedelmesebb, csakhogy ennek köre eleinte kizárólag a vajdacsalád tagjait foglalta magába s így a dinasztikus öröklés elvének jelentőségét közvetlenül nem csökkentette. Ellenkezőleg, a kínos gond, mellyel az uralkodói tiszt betöltésével kétes esetekben felruházott bojárok kutatták a jelöltek kapcsolatait az előző uralkodók nemzetségével s a boldogság, amellyel egy Rares Péter, vagy Alexandra Cornea származását, mint uralkodói jogainak napnál fényesebb igazolását üdvözölték, világosan mutatja, hogy eszükbe sem jutott szembehelyezkedni a dinasztikus uralomöröklés meggyökeresedett szemléletével. Először külföldön merültek fel olyan elgondolások, melyek ezzel a tannal, legalább látszatra, ellentétben álltak. A román államokon több idegen hatalom — előbb a magyar, majd a lengyel királyság, és végül az oszmán birodalom — fennhatóságot kívánt gyakorolni. A fennhatósági törekvések formája és indokolása mindenkor az illető országok szervezetétől, társadalmi berendezkedéseik minőségétől függött, azon a ponton azonban elvben és gyakorlatban egyaránt találkoztak, hogy a román államfők uralkodói jogainak forrásául saját jóváhagyásukat jelölték meg s azok érvényesítését királyi vagy szultáni megerősítéstől tették függővé. Ilyen elgondolás nemcsak a román államok szuverénitását, hanem, elméletben, a dinasztikus elv vajdaságbeli érvényesülését is vitássá tehette volna. Valójában azonban máskép történt. Nagyon messze vezetne, ha csak töredékesen is megpróbálnék áttekinteni, hogyan jelentkeztek a külső hatalmak fennhatósági törekvései a román államok életében, mennyire kerültek azok a befolyásuk alá s mikép találták meg a módját, hogy kiegyenlítsék az ellentéteket és biztosítsák fejlődésük egyéni útját. Tárgyunk szempontjából csak az a fontos, hogy a magyar és a lengyel királyok éppúgy, mint a török szultánok a fejlődésnek ebben a korszakában, akár hűbéri hűségeskü, akár a függésnek másfajta elismertetése mellett, kizárólag a vajdacsalád tagjait segítették uralomra a román területen. Vagyis más szóval: hallgatólag elismerték a-dinasztikus elv érvényét s a helyett, hogy gyöngítették volna, inkább növelték beavatkozásaikkal annak már meglévő belföldi tekintélyét.22 22 A tárgyalt korszakból egyetlen adatot ismerünk, mely a fentieknek, első pillantásra, ellene szól. A moldvai krónikák ú. n. putnni csoportja II. Péter és II. Sándor közt említ egy „Ciubär" nevű, különben tökéletesen ismeretlen
