Századok – 1944

Tanulmányok - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyarság és a városi élet a középkorban 36

A MAGYARSÁG ÉS A VÁROSI ÉLET A KÖZÉPKORBAN 61 általános történeti ismeretek szükségesek, hanem Budapest középkori múltjában való jártasság is. A következő példa egymagában is igazolja, mily fontosak lehetnek a rejtve maradó adatok. Egyik családi levéltárunk 1357-i oklevele szerint ez évben Craczer Rudolf volt Zólyom megye főispánja és az árvái várnagy. Másrészt gazdaságlörténeti irodalmunk számon tartja, hogy 1350-ben Craterius budai polgár másodmagával a buda-esztergomi pénzverő- és bányakamara ispánja, „grófja" volt, 1361-ben és 1371-ben pedig Chraczer Frigyes ugyanezt a tisztséget Körmöcbányán töltötte be. Nem szorul bizonyításra, hogy a Craterius név Chraczer-nek az eltorzulása, annál is inkább, mert Chraczer Frigyes valóban budai polgár volt, sőt tagja a tanácsnak, amely akkor, a XIV. században, a város vezetését valósággal örökségszerüen tartotta a kezében. Ha most még figyelembe vesszük azt a pápai oklevelet, amely Chraczer Rudolfot budai származásúnak nevezi, akkor a róla szóló, első helyen említett adatról kiderül, hogy elsőrendű fontosságú Budapest története szempontjából. Azt bizonyítja ugyanis, hogy a budai polgárság elitje, amely élénk részt vett az ország gazdasági életének irányításában, magas közjogi méltóságoknak, mint a zólyomi főispánságnak is birtokába jutott. Olyan polcra emelkedve, amelyen egyébként a nagybirtok urai, a magukat báróknak nevező előkelők állottak. Ahhoz azonban, hogy a főispánt megnevező oklevelet mint érdektelent sietve félre ne tegyük, az szükséges, hogy ismerjük a középkori Budapestnek a történetét. Vagyis — s ez volna a tanulság a jövőre — az anyaggyüjtő munkát, a kutatást nem lehet elválasztani a tulajdonképeni történetírói működéstől, mivel csak az ismerheti fel az egyes, látszólag jelentéktelen adatok fontosságát, akit érdekelnek a részletek, a problémák, aki maga is várostörténész. Tévesen gondolták tehát 1912-ben a kutatás megszervezői és elindítói, hogy a siker egyedül a pénzen fordul meg, s ha a legkití nőbb levéltári szakemberek vállal ják a kutatás munká ját, a teljes forrásanyag előbb-utóbb együtt lesz. Utólag visszatekintve, eredményesebb lelt volna már akkor megalapítani egy várostörténeti kutatóintézetet s ennek keretében olyan levéltári szakembereket kiképezni, akik életüket a polgárság történetének szentelték volna, azaz egyéni hajlamuk, tudásvágyuk és kedvük — csupa materiális tényezőtől független elem — hajszolta volna őket előre; az anyaggyűjtés és a problémák megoldása terén egyaránt. Egy-két órával többet dolgozva, sokkalta maradandóbb és többoldalú munkát végeztek volna. Mert pl. aki átlapozta Nürnberg városa leveleskönyveit, budai adatokat keresve, valósággal csak percekkel ült volna tovább az íróasztal mellett, ha mellékesen feljegyzi, melyik kötet melyik lapján van még szó Besztercebányáról, Nagyszombatról vagy Pozsonyról. Ma pedig, ha jegyzelei az intézetben volnának, azok alapján említett városaink múltjának kutatói mentesülnének egy hosszú út fáradalmaitól és kiadásaitól.