Századok – 1944

Ismertetések - Tárkács Szűcs Ernő: Mártély község népi jogélete. Ism.: Degré Alajos 566

566 JOGTÖRTÉNET székely, szász büntetőjog adatait, 2. az időben különböző alkalmakhoz fűződő szabályokat, végül 3. a normát és a gyakorlatot. Ezeknek egyenként való vizsgálata a kutatás további feladata lesz és még sok érdekes problémát kínál. Már az erdélyi formuláskönyvek áttekintése alapján is úgy érezzük, hogy a fejedelmi ítélőszéken, s elsősorban az ítélőmesterek között olyan állandó gyakorlat alakult ki, mely — az alkalmi rendelkezésektől függetlenül is — szokásjogi alapon következetesen ugyanazt a büntetést alkalmazta ugyanarra a cselekményre. Egyébként a Praxis Gr,iminalisnak erdélyi hatására vonatkozó megfigyelést (lö. 1.) ki kell egészítenünk azzal, hogy a kódqx Erdélyben is megjelent, mégpedig önállóan. A Pongrácz István jezsuita professzor elnöklete alatt tartott nyilvános vitatkozása alkalmából adta ki 1748-ban Lázár Lukács, „logices auditor" a hírneves kolozsvári akadémián. BÓNIS GYÖRGY (Kolozsvár) TARKANY SZŰCS ERNŐ: MÁRTÉLY NÉPI JOGÉLETE. Régi magyar jog. Kolozsvár 1944, Minerva ny. 148 1. 8°. (Jogtörténeti és népi tanulmányok.) A kolozsvári tudományegyetem Jogtörténeti Szemináriuma mindössze négyesztendős, de fiatal, energikus igazgatója. Bónis György már a második nagy vállalkozást indítja el. Az új jogtörténeti forráskiadvány-sorozatnak első száma (Erdélyi perjogi emlékek) a múlt évben jelent meg, most pedig önálló tanulmányok sorzatát kezdi meg. Az első szám egy új tudományágnak, a népi jogszokások feltárásának van szánva. Ez tulajdonképen éppúgy része a néprajznak és a tételes jognak is, mint a jogtörténetnek, mert eredményeit mindhárom tudományág kíváncsian várja és azoktól számos probléma megoldását reméli, de épp ezért igen magasak a kutatóval szemben támasztott követelmények is, mert a néprajz módszereit kell alkalmaznia, "a tételes jogot és a jogtörténetet pedig egyaránt jól kell ismernie. Az előttünk álló munka a második magyar monográfia, amely valamely szűkebb terület lakosainak jogi szokásait a maguk teljességében elénk kívánja tárni. Tagányi programmadása ugyanis csak két évtizednél több idő elmultával váltott ki gyakorlati eredményeket. Az első ilyen tárgyú munkához (Papp László: Kiskunhalas népi jogélete. Budapest, 1941) képest T. dolgozata határozott haladást jelent. Részletesen ismerteti a község mai helyzetének történeti előzményeit és jelenlegi társadalmi és vagyoni viszonyait, úgyhogy a közölt jogszokásokat könnyen tudjuk a nép társadalmi és vagyoni helyzetéhez kapcsolni. Azonkívül nem elégszik meg a népi jogszokás közlésével, jegyzetekben összehasonlítja azokat élő tételes magánjogunk és magánjogi törvénykönyvjavaslatunk szabályaival, néhol) a régi joggal is. A könyv tehát érdekes proplémákat vet fel, és mint az egyszerű adatközlésnél jóval többet nyújtani kívánó munka nagyobb igényeket támaszt a szerzővel szemben is. Épp ezért sajnálatos, hogy néhány szembetűnő előírás hívja ki benne a kritikát. így birtok „elbirtoklásáról" beszél, amikor csak azt akarja kifejezni, hogy a földet birtokukba vették, hatalmaskodva elfoglalták (13. 1.), holott az elbirtoklás jóhiszemű, tényleges birtokbantartással való tulajdonjogszerzést jelent, "amiről itt szó sincs. Máskor „adózó közeg" néven emlegeti a pénzügyi hatóságokat (39. 1.), bár a kifejezés adófizetőt jelent, később örökbefogadás útján való törvényesítésről beszél (80 1.), holott a törvényesítés lényegesen különbözik az örökbefogadástól. Ugyancsak az örökbefogadás tekintetében jogtörténeti hibát is követ el, amikor azt állítja, hogy régi magánjogunknak felel meg az a mártélyi jogszokás, hogy örökbefogadásnak csak akkor van helye, ha az örökbefogadónak leszármazói nincsenek (87. 1.). Frank Ignác (Közigazság törvénye I. 465. 1.) és Wenzel (Magyarországi és erdélyi magánjog, I. kiad. I. 315. 1.) szerint ugyan az ősi vagyonra nézve nem volt érvényes az örökbefogadás, ha az örökbefogadónak e vagyonra nézve törvényes örökösei (tehát nemcsak gyermekei, de a vagyonban érdekelt osztályos atyafiai is) voltak, de ez a korlátozás nem vonatkozik a szerzeményi vagyonra, és az ősi vagyonra vonatkozó korlátozáson is alkalmasint segíteni lehetett az érdekelt törvényes örökösök hozzájárulásával. Valószínűleg itt T. az Osztrák Polgári Törvénykönyv szabályát minősítette — hibásan — régi jogunknak.