Századok – 1944
Ismertetések - Magyar Művelődéstörténet V. Ism.: Hermann Egyed 273
m űvelődé8történet 277 kedvezőtlen voll. A lendület 48 után állt be. Festészetünk és szobrászatunk már az abszolutizmus alatt kezd tárgyában és (a szobrászat) megoldásában magyarrá válni. A festészet ekkor a magyar történelmi témák felé fordult és az időkmek megfelelően előszeretettel a múlt tragikus eseményeit örökítette meg, a szobrászat viszont a mitologikus figurák helyett a magyar paraszt realista ábrázolását kedvelte. A kiegyezés után a festészet részben még történeti témákat keresett, de most már a nemzeti múlt derűs jeleneteit vitte vászonra. A fejlődés azután gyors ütemben haladt a d i f f er çn с iá 1 ó d á s felé (életkép-, tájkép-, arcképfestészet), a különböző iskolák, telepek a külföldi festészeti áramlatok mindegyikére kitermeltek harcos magyar1 képviselőket. Nagy lendülettel biztosított a festészetnek az állam szervező és támogató működése, közületek (városok, egyházak) megrendelései, a társadalom által létesített intézmények és a század végén magángyűjtők jelentős vásárlásai. A szobrászat előrelendítésében ugyanezek a tényezők működitek, de itt veszedelmes jelenség volt az emlékszobrok áradata. Az emlékszobrokat rendesen, nem egy mecénás bőkezűsége, hanem, közadakozás emelte. A terveket bizottságok bírálták felül és ezekben gyakran művészi képzettséggel nem rendelkező közéleti előkelőségek ízlése volt a döntő. A pályázó szobrászok ezt már előre számításba vették, s innét magyarázható sok, művészi értékben jelentéktelen emlékszobrunk létrejövetele. A két értekezésben finom jellemzéseket kapunk festészetünk és szobrászatunk európai jelentőségű nagyjairól. Az építészetnek és az olthon művészetének fejlődése szintén párhuzamosan halad, ami a kettő szoros összefüggéséből érthető: az otthont berendező művész befejezi az építész munkáját. A fejlődés azonban korántsem olyan örvendetes, mint a képzőművészetek előbbi két ágában, de tegyük hozzá: egész Európában sem az. Végeredményben tehát ez a dekadencia is azt bizonyítja, hogy a magyar az európai népek sorstársa. Az építészet a század első felében a nyugati neoklasszikus és empire stílus jegyében áll nálunk is, de mint minden stílusirány, B. szerint ezek is magyar változatot képviselnek. Az otthon_ művészete, melyen a kor ízlésváltozását azért lehet pontosan figyelemmel kísérni, mert nem fényűzési cikkről, hanem a mindennapi élet szükségletéről van szó, ugyanakikor szintén ezeknek a stílusoknak hódol, a gazdasági helyzetből kifolyóan azonban a nyugathoz viszonyítva leegyszerűsített formákban és anyagokban. A drága fa- és fémanyagot nálunk nagyobbrészt pótanyagok helyettesítik. A századi második felében azután beáll a lendület, de kevés köszönet van benne. A neorenaissance csak az utcai homlokzat impozáns kiképzésére törekedett, a lakórészt azonban elhanyagolta. Egy-két kivétellel nem szerencsésebbek a többi „neo"-irányok (neoromán stb.), majd az eklektikus, magyaros és erdélyi irányok termékei sern- Előbbieknél legtöbbször hiányzott a művészekben a 'régi korok lelkébe való beleélés, utóbbiak viszont vagy külsőségekben, dekorációkban merültek ki, vagy teljesen tévesen, a falu művészetét mindenestül a nagyvárosokba akarták átültetni. B. kitér még városrendező terveink sajnálatos hiányára. Városrendező hatóság tulajdonkép csak Budapesten volt (Közmunkák Tanácsa) és ha vidéken készítettek is városrendező tervet (Szegeden az árvíz után), azt viszont túlméretezték. Az építészet hatása azután az otthon művészetén, főkép a bútorokon is meglátszik. Szerkesztett bútor helyett divatba jött az épített bútor történelmi stílusokban, amikor a bútor nrár nem gyakorlati, hanem reprezentatív célt szolgál. Mégis az otthon művészetében a század fordulóján már beáll a javulás: az Iparművészeti Társulat és Iparművészeti Múzeum már közöniségnevelő szerepet töltött be és az önálló magyar törekvéseket a külföldön már a háború előtt is észrevették és értékelték. A magyar színészet és zene kialakulását M. Császár Edit (Az alakító művészet) és Prahács Margit (Zene és zenekultúra) mondják el. Magyar színészet —• mint első kísérlet — csak 1790 óta van, Kelemen László az első kísérletező, ő azonban elbukott. Az első kőszínház — erdélyi főurak támogatásával — 1821-ben Kolozsvárt épült lel, ezt követték más vidéki városaink: Debrecen, Kassa, Miskolc. A magyar színészet ezután vidékről indul el a szellemében és nyelvében idegen főváros meghódítására. Izgalmas regénnyel ér fel ez a küzdelem, míg végre 1837-ben megnyílik az első állandó pesti magyar színház: