Századok – 1944

Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1

III. OTTÓ CSÁSZÁR ÉS MAGYARORSZÁG AZ ÚJABB TÖRTÉNETÍRÁSBAN ' 7 róau j^azolni sikerült, az egész eljárás érdemét illetően döntő fontossága van annak a ténynek, hogy sem Brackmann, sem követői nem tértek többé vissza a kiindulóponthoz és kísérletet sem tettek arra, hogy Schramm feltevését magát Rómát és Itáliát illetően újból igazolják. E helyett tudomást sem véve az elhangzott komoly ellenérvekről, egyszerűen a lengyel és a magyar viszonyokra alkalmazták azt a hipotézist, melynek létjogosultsága önmagában véve is kétségessé vált. Idáig követve a kérdés alakulását, nem térhetünk ki többé annak a ténynek nyilt feltárása elől, hogy Brackmann „Umgestaltung"-elméletében s általában az újabb német történetírás egész elképzelésében a problematikái törés nyilvánvaló jelei mutatkoznak. E feltűnő jelenség megértéséhez akkor jutunk közelebb, ha megismerkedünk azzal a fogad atással, melyben Schramm műve, mint történetszemléleti állásfoglalás, mint III. Ottó univerzalizmusának igazolási kísérlete, a német történetírásban részesült. Ezek sorában első helyen kell emlííeniink Albert Brackmannak 1932-ben megjelent, a renovatio gondolatáról és annak a német császárkor birodalmi politikájára gyakorolt hatásáról írott tanulmányát, melyben a Róma-gondolat jelentőségét kizárólag az eszmetörténet területére kívánja korlátozni s óvatosságra int annak a hatásnak értékelésében, melyet az antik világ politikai tekintetben a középkorra gyakorolt.16

Még világosabban beszélt egy évvel később H. Aubin, aki szerint Schramm látásmódja a népek valóságos életének megértése szempontjából csődöt mondott.17

A német történetírás tehát elítélte azt a beállítást, mely Ottóban a népek felett álló római imperátort látta s e helyeit visszatért a régebbi német reálpolitikai szemlélethez, melyet a császár értékelésében egyedül és kizárólag a német fejlődésre gyakorolt kedvező vagy kedvezőtlen hatás kérdése érdekelt. A. Cartellieri II. Ottóról szólva, axiómaszerűen állapítja meg, hogy egy római császár tetteinek elbírálásánál a történetírásnak „nemcsak joga, de kötelessége is annak tisztázása, hogy az mennyiben szilárdította meg és mennyiben gyarapította az atyjától örökölt Németbirodalom hatalmát".18 Ez a hagyományos hatalompolitikai megítélés érvényesül mindazokban a történeti ábrázolásokban, melyek az utolsó tizenöt esztendőben e korra vonatkozóan napvilágot láttak, így elsősorban R. Holzmannak a szász császárok koráról írott nagv müvében, melyet Cartellieri munkájával együtt minden univerzalisztikus célzatú s e természete következtében nem kizárólagosan német érdekeket szolgáló császárpolitika öntudatos elítélése jellemez. Az újabb munkák Schramm számos részle'megállapítását átveszik, de szinte csak azért, hogy ezekkel is igazolják III. Oltó politikai müvének a német fejlődésre gyakorolt káros hatását. 16 Brackmann: Der römische Erneuerungsgedanke stb. id. Ii. 31. 1. " Die Ostgrenze des alten deutschen Reiches. Hist. Vjschr. XXVIII. (1933), 243 1. 49. jegyzet. 18 Die Weltstellung des Deutschen Reiches 911—1047. (1932), 198. 1.