Századok – 1943
Tanulmányok - MAJLÁTH JOLÁN–MÁRKUS ISTVÁN: Nagykőrös beilleszkedése a magyar rendi társadalomba a XVIII. században 307
NAGYKŐRÖS BEILLESZK. A MAGYAR RENDI TÁRS.-BA A XVIII. SZ.-BAN 323 képezik, függetlenül attól, hogy a felső földesúri jog szerint az a terület esetleg egy másik polgár belső fundusának „appertinentiája" lenne. Ilyen szabad birtoklású, polgárias jogú birtokok a török időkben még csak kis hányadát tették a határnak. A ' fölszabadulás után azonban fokozatosan ilyenné alakult a határ, úgyhogy a XVIII. század végére szinte az egész határ ilyen polgárias szabad tulajdonban állott. A határnak azok a részei, amelyek nem állottak örökös birtokban, — a törökkorban a határ nagyobb része — a város földesurasága alá tartoztak, tehát a communitas közös birtokát képezték. Természetesen ezek a területek is a polgárok kezén voltak, azonban nem olyan szabad tulajdonként, mint az előbb említettek. Nevezetesen ezeket a város ideiglenes használatra engedte át polgárainak, tehát adománybirtokként kezelte őket, függetlenül a város fölött lebegő földesúri jogtól. Ez adományi irt okokat különböző kikötésekkel adományozta a város. Egyes területeket pl. örökös birtokként kaptak a polgárok, ezzel ugyanolyan jogúak lettek, mint az ősi foglalásból eredő birtokok. Ilyet azonban aránylag keveset adott a város, rendesen valami érdem jutalmaként. Az általánosabb formája az volt e birtokadományozásnak, hogy életreszólóan kapták a polgárok, tehát mintegy örök h s sz on bérlet kén t. Ez a „városadománya" birtok a legsajátosabb formája a törökkori cívis termelőszervezetnek, mert egyfelől egyéni birtokot és használatot jelentett, melyből elvileg senki sem volt kirekeszthető, másfelől azonban csak a birtokon való termelés jogát jelentette, nem pedig a birtokkal való szabad, tetszésszerinti rendelkezést. Erre a birtoklásra a város mint objektív testület ügyelt, s vigyázott arra, hogy a nagy földbőség ellenére se kerüljön egy-egy polgár kezére mértéktelenül sok föld, tehát hogy a birtokeloszlás arányos és méltányos legyen. A XVIII. század folyamán a törökkori cívistársadalom átalakulásával e belső birtoklás is jelentős átalakuláson ment keresztül. Lényegében abban állott ez, hogy egyre erőteljesebbenkialakulta szabad birtoklás. Jellemző tünete ennek az alakulásnak, hogy a városadománya birtokok az állandó használat révén fokozatosan ősi jószággá váltak. Az ilyen életreszóló birtokokat a tula jdonos halála után rendesen annak fia kapta meg, s az már mint „ősiül maradott" birtokot adta-zálogolta, örökítette. A tanács, amíg épségben volt a törökkori hatalmas határ, hrllgatólag tudomásul vette ezt a rendszert, de amikor a XVIII. század 40-es éveiben a puszták elvesztésével jelentősen megszűkült a határ, ugyanakkor a földművelés előrehaladásával egyre nőtt a földigény, akkor 21*
