Századok – 1943

Tanulmányok - GUOTH KÁLMÁN: Megoldandó kérdések az Intelmekben 1

MEGOLDANDÓ KÉRDÉSEK AZ INTELMEKBEN 25 akár az emberek, akár az ügyek tekintetében különbséget akart volna tenni.1 Ezzel szemben az Intelmekben a király csak jelentékenyebb főbenjáró ügyekben ítél, a kisebb peres ügyeket az ezek elintézésével megbízott bírákkal tárgyaltatja: nem azért, mert ő maga nem tudja az összes pereket nagy számuk miatt elintézni, hanem azért, mert a jelentéktelenebb ügyek intézése ártana a királyi tekintélynek,2 S ezzel elérkeztünk az Intelmek legnehezebben értelmezhető részéhez, a 7iospes-fejezethez.3 Egyes részletei, mondatai, sőt szavai értelmezésével jó néhányszor tettek már kísérletet kiváló kutatóink arra, hogy fellebbentsék az író simán gördülő mondatai mögött meghúzódó történeti valóságot 1 Még III. Béla sem tett ennyire különbséget az ügyek között -— majdnem kétszáz évvel később sem: ő is járta az országot kíséretével együtt, s nyilván nemcsak „főbenjáró" ügyekben ítélt (Quando rex ista fieri precepit in die dominico in domo Scene comitis sub quadam quercu sedebat et comités isti cum eo. Wenzel: ÁÚO. I. 69. 1.). 2 Ilyesfajta állapotokat az Aranybullában találunk. A király minden évben köteles a szent király napján törvénynapot ülni, s ha esetleg nem tud megjelenni, akkor a nádor ítélkezik helyette. „Sed causam nobilium, que ad perdicionem capitis vei ad destruccionem possessionum pertinent, sine conscieneia regis terminare non possit" (t. i. a nádor). Marczali: Enchiridion, 134-35. és 137. 1. 3 A hospes szó, főként pedig „vendég"-nek való fordítása könnyen félreértésekre vezethet. Deért is megzavarta e fogalom meglehetősen tág köre; ezért hozza kapcsolatba a VI. fejezettel a X. fejezet e mondatát: ,,. . . iubeo, ut per omnia et in omnibus pietate suffultus non solum parentele et cognationi vel principibus, sive ducibus, sive divitibus seu vicinis et ineolis sis propitius, verum etiam extraneis et cunctis ad te venientibus." E mondat ugyanis nyilvánvalóan a keresztény zarándokokról, vándorokról beszél: olyan „vendégekről", idegenekről, akik hamarosan el is távoztak — mint ezt a Nagyobb Legendának Deér által is idézett mondata mutatja: Nullus unquam hospes et peregrinus ab eo sine benignitatis alicuius solamine tristis abscessit. Megsegítésükkel a király a misericordia erényét gyakorolta. A VI. fejezet azonban egészen más „vendégekről" szól: olyanokról, akik megtelepednek, állandóan itt laknak. A király nem könyörületből tartja, táplálja őket jól, hanem azért, mert belőlük nagy haszna van az országnak. Deér szerint ugyan „az elvet a gyakorlati hasznosság szempontjától függetlenül e fejezet második része tartalmazza, melyben meghagyja a király, hogy a vendégeket jóakarattal tápláld és tisztességgel tartsd." (Századok i. h. 447. 1.) Olyan „vendégekkel" kapcsolatban azonban, akik mint a VI. fejezet hospesei állandóan itt laktak, a „jól táplálás" nem lehetett az elv, mintegy a cél, hanem csupán eszköz arra, hogy itt maradjanak, s munkálkodjanak az ország javára. — Ilyesfajta félreértések elkerülésé végett talán jobb, ha a hospes szót ilyen esetekben nem „vendég"-nek, hanem az állandó megtelepedést jobban kidomborító „jövevény, vagy idegen telepes"-nek fordítjuk, amint azt már Bartal is tette (Glossarium Latinitatis Hungáriáé s. v. hospes: „jövevény polgár, telepes").