Századok – 1943

Ismertetések - I. Tóth Zoltán: A román nemzettudat kialakulása a moldvai és havasaljai krónikairodalomban. Ism.: Elekes Lajos 251

240 TÖRTÉNETI IRODALOM írónő sem volt ment korának és fajának egy általános írói szokásától: egykorú népekre alkalmazta azokat a régi, klasszikusnak számító népneveket, amelyeket forrásaiban olvasott. Ezt azonban következetesen és logikusan tette, úgyhogy szövegének vizsgálatából, a „szkíta", illetőleg „szarmata" kifejezések előfordulásainak egybevetéséből, s az eseményeknek más források alapján való ellenőrzéséből pontosan meg lehet állapítani, milyen népekre alkalmazta a szóbanforgó megjelöléseket. A „szkíta" név török szervezetű lovasnomád népet, általában besenyőt jelent nála, a „szarmata" pedig úzt. Más adatokkal egybevetve, Anna Komnene sokat vitatott elbeszélésében kétséget kizáróan arról van szó, hogy egy besenyő töredék — nyilván a kievi, perejaslavli orosz fejedelemségek határvidékén meghúzódott törzsek egyike a szomszédságában élő úzok nyomása elől délre menekült s 1084 táján átkelvén a Jlunán, szövetségre lépett Dobrudzsa korábbi lakosaival. Ezek, mint Gy. meggyőzően kimutatja, maguk is jórészt besenyők voltak (vezéreik: Tatu—Chalis ésSaca neve nem román, hanem török jellegű, Sestlavé pedig szláv), ami bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan megértették egymást újonnan érkezett testvéreikkel. Paristrion besenyői, akiket a bizánciak határőri szolgálatra alkalmaztak, már hosszabb ideje — 1074 óta — nyugtalankodtak, lázongtak a birodalom ellen. Felkelésüket, amelynek testvéreik érkezése új tápot adott, Alexios császárnak csak 1091-ben, kún segítséggel sikerült levernie. Románokról az események során szó sincs, ennélfogva Tatunak s rokonainak lázadásában még akkor sem lehetne a román államélet kezdeteit sejteni, ha egyáltalán elhinnők, hogy annak a portyázáshoz szokott pusztai törzsek jól ismert nyugtalanságán túlemelkedő, határozott politikai célja volt, amit azonban az események ismeretében nem tehetünk. Gy. alapos tanulmánya végérvényesen tisztázta a sokat vitatott kérdést, miképen kell értelmezni Anna Komnene idézett elbeszélését. Igazi jelentősége azonban nem ebben van, hanem módszeres értékében. Elsőrendű példát adott, egyrészt arra, hogyan lehet kielemezni az archaizáló hajlamú, régies népneveket alkalmazó bizánci forrásokból, milyen népről beszélnek voltaképen, másrészt arra, hogyan kell eljárni a román viszonylatban nagyon gyakori esetekben, amikor az indokolatlan elméletek tömegükkel nemcsak egymást, hanem az alapul szolgáló forrást is elhomályosítják. T. nagyon fontos tárgyat tűzött ki tanulmánya tárgyául. A románság, amely ma — ha hihetünk hivatalos szócsöveinek — lelkesen vallja magát egységes népnek s ezen az alapon egységes gazdasági és politikai életkereteket követel, a múltban hosszú évszázadokon keresztül idegen, egymástól különálló gazdasági és politikai közösségekben, széttördelten élt s jóformán a legutóbbi időkig semmi jelét sem adta, hogy ezen az állapoton változtatni szeretne. Erdély s a vajdaságok, s mi több, a két vajdaság román népe közt is mély szakadékok húzódtak meg, в a románság nem tiltakozott ez ellen; amennyire a források látni engedik, rá sem