Századok – 1943

Ismertetések - Schnürer; Gustav: Katolische Kirche und Kultur im XVIII. Jahrhundert. Ism.: Vanyó Tihamér 113

TÖRTÄNKTI IRODALOM gosodás. A szoros értelemben vett felvilágosodás főjellemvonása a kinyilatkoztatott vallással való szakítás. Ezzel nemcsak új vallási és erkölcsi felfogás járt együtt, hanem az előzmények hosszú oksorából kibontakozva új tudományos gondolkodás, emberszemlélet, művelődési eszmény, államfelfogás. Ez a fejlődés a legsúlyosabban érintette az egyház életét. Megváltoztatta működésének külső keretét: más tájékozódású állami főhatalommal találta magát szemben. Átalakította belső viszonyait: befészkelte magát vezetőinek és vezetettjeinek lelkébe, hatással volt intézményeire és fegyelmére. A fölvilágosodásnak, a vele párhuzamos folyamatoknak és következményeiknek megítélésében a katolikus tudományra s így a történetírásra is erős befolyással volt a megindítók egyénisége, eszméiknek végül is a francia forradalomban való kicsendülése s az egyidejű kúriaellenes mozgalmak. Ennek következtében hosszú időn át a hitetlen észelvűség híveivel együtt elítélésben volt részük azoknak a jószándékú, hívő férfiaknak is, akik a rosszból a jót kihámozták és az egyházi téren kétségtelenül meglévő bajokat, elmaradottságot általa orvosolni akarták. Pedig éppen a fölvilágosodás adta meg a lökést arra, hogy a túlságosan szűkre szabott papi műveltség a hívek nagy közösségét átjáró, általános katolikus művelődéssé alakuljon át, s a következő emberöltőkben a világi elem az egyháznak és vallásnak leghűségesebb védelmezőjévé legyen. Különösen Németországban fejlődött ki éles vita a fölvilágosodásnak az egyházi életre gyakorolt hatásáról s a XVIII. század haladó német püspökeinek értékeléséről. Az évtizedeken át folytatott szellemi párbajnak győztese a kiváló Merkle Sebestyén lett. Azóta nem tekinti tudományunk annyira gyanakvó előföltevéssel a művelődés s a lelkipásztorkodás korszerűsítésére törekvő egykori főpapokat, tudósokat és írókat. Ez természetesen nem jelent véleményváltozást a fölvilágosodás hitetlen irányával szemben. De magában foglalja a méltányosabb megértést még olyan kísérletek iránt is, amelyek állami részről — bár súlyosan megrovandó módon, illetéktelenül s az erőszakolás és elhamarkodottság által több kárt, mint hasznot okozva — az egyházi állapotok tökéletesbítését óhajtották szolgálni. „Az Egyház sok tagjában és berendezkedésében javításra szorult — írja Veit, a nemrég elhunyt kitűnő német pap-egyháztörténész — és (II.) Józsefet ma a katolikus Egyház vallásos nevelői közé számítanók, ha reformművéhez az Egyház áldását kérte volna s vele együtt látott volna munkához. . . A hívő keresztény, aki mindenütt meglátja az isteni Gondviselés működését, szívesen lesz mérsékelt ítéletében oly történeti személyiségek iránt, akik az Egyházon sebeket ejtettek, és oly események iránt, amelyek már régen megszűntek fájni." Ezt az emelkedett történetírói szellemet kapjuk meg Seh. könyvében. Anyagát most is nagy gazdagsággal, a leggondosabb elbírálásban, eszményi igazságszeretettel és tárgyilagossággal tárja elénk. Munkájában benne van az egész akkori katolikus Európa története, sőt a megértéshez szükséges protestáns vonatkozásokat is részletesen ismerteti. Hosszan foglalkozik az egyház