Századok – 1942

Értekezések - BARANYAI LIPÓT: Emlékezés Klebelsberg Kunó grófra. 259

266 baRanyai lipót De Klebeisberg Kunó nemcsak a gazdasagi kérdést állította bele a kultúrpolitika nagy távlatába. Ugyanilyen, vagy talán még nagyobb nyomatékkal hangoztatta a kultúrfölény szükségességét egyrészt az ország belső társadalmi és politikai életében, másrészt a nemzet külpolitikai elhelyezkedésében és megerősödésében. A történelem valóban azt bizonyítja, hogy mindig a kultúrfölény volt az a tényező, amely a nemzeteket történetük útján előrevitte, belső erőiket gyarapította és külső tekintélyüket növelte. A példák egész sorát kutatta fel, amelyek az ókortól napjainkig mind azt mutatják, hogy a nemzetek élete egyet jelent a kultúrájuk életével. A kultúra domborítja ki a nemzet lényegét, vagyis mindazt, ami benne sajátos és minden mástól megkülönbözteti. A kultúra adja meg a nemzet személyiségét, amelynek szelleme és lelke van, amely több mint a honfiak összeszámlált lélekszámának az összessége. Több, mert olyan gondolkodásra és magatartásra indít, amelyre az ember csak akkor képes, amikor egyszerű társas lényből a nemzet szellemi és erkölcsi kötelékének tagjává válik. Azt mondottam, hogy Klebelsberg Kunó személyiségének másik jellegzetes vonása a hazaszeretet, a nacionalizmus volt. Úgy érezte, hogy a Trianon utáni szomorú, nehéz korban a hazát jobban, mélyebben és dolgosabban kell szeretni; ezt a nagyobb, ezt a mélyebb és dolgosabb hazaszeretetet nevezte neonacionalizmusnak. Azt tartotta, hogy a nemzet kulturális alkotás, amelynek lényegét nem az állam, hanem a szellemi és a lelki tartalom adja meg. Ez a tartalom, amely korról-korra, nemzedékrőlnemzedékre változik, hanyatlik vagy fejlődik és a társadalom változó rétegeződése szerint differenciálódik; ebben az örökös változásban a dolgok egységét és az emberek együvétartozását egy nagy belső érzés: a nacionalizmus biztosítja. Klebelsberg Kuné) ebben a belső érzésben, a nacionalizmusban látja a népek életösztönét, amely a nemzetet a történelem útján a fejlődés és a haladás irányában előreviszi. Tudta, hogy a magyarban ez az ösztön kipusztíthatatlan szívósággal él, de nem mindig indít cselekvésre. A törekvése az volt, hogy a nacionalizmus ösztönös erejét tudatossá tegye, kimélyítse és kézzelfogható pozitív nemzeti célok szolgálatába állítsa. A hazafiságnak az a mértéke — mondotta —, amely Trianon előtt elég volt, ma nem elég; ne higyje senki, hogy napjainkban elég az olyasfajta hazafiság, amely beéri a haza puszta szeretetével és azzal a készséggel, hogy — ha kell — meg is halunk a védelmében. A nemzet élete — mondta tovább — hétköznapokon hömpölyög és a magyar hazafiság