Századok – 1942
Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. - 133
144 hajnal istván" idegen klerikusok hozzák magukkal a szélső vidékekre, hanem hazaiak von ulnak ki hosszú tanulóévekre a nyugati iskolaközpontokba. Es e központokból nem idegen intézményeket, jogalkotásokat hoznak haza, hogy itt erőszakosan átültessék azokat, hanem oly egységes intellektuális módszereket, amelyek acélos hajlékonysággal a társadalom végtelen változatosságainak kifejezésére alkalmasak. Minden igazi kultúrfejlődés lényegére mutat ez:'a forma, az eszköz, a gondolat, az intézmény ne váljék öncélúvá, hanem maradjon meg tiszta, módszernek, érzékeny gonddal az emberi lét életegész igényeivel szemben j Ez az új klerikusság egységének, általános elterjedésének, a nyugati intellektuáliznms s vele az írásbeliség fejlődésképességének legmélyebb alapja. Arra utalja ez a fejlődésvizsgálatot, hogy a nyugati klerikus-intellektuálizmus kialakulásában ne keressen egyoldalú államérdeket, de egyáltalán semmiféle érdeket sem, hanem egyszerűen a társadalomszervezet érettségének bizonyos fokát lássa mögötte. Ne maradjon meg a kutatás az antik írás-intellektuálizmusból való levezetésnél, mert a klerikus egészen új, sajátos módokon él az antiktól átvett felszerelkedéssel. Ne magyarázza az iskolázást és a klerikus állapotát csupán az egyházi szervezet fejlődéséből sem, — hanem épp ellenkezőleg, a klerikus szerepe figyelmeztesse arra, hogy a nyugati egyház minden más kultúra vallásrétegénél mélyebben a társadalomszervezethez való alkalmazkodásának. s az így kiképződött tárgyias adminiszratív hivatásának köszönhette fejlődésképességét. Ha ily módon vennénk alapos vizsgálat alá a nyugati klerikusság kialakulását, s nem vágnánk el minden magyarázatot, például a ,,vallásosság erejének" oly könnyen alkalmazott szólamával, — úgy megvilágosodnék, hogy miért találjuk meg nyugaton az új képzettség e képviselőjét kezdettől fogva nemcsak a fejedelmek, vagy egyházfők udvarában, hanem a vidéki földesúr, lovag környezetében is, sőt az egyszerű kézművességek testületeiben is. Mert oly társadalmat képzett ki a szokásszerűség, amelyben senki sem elkülönült egyén, de amelyben a közösség sem racionális érdekegyüttes, — hanem mindenki sokoldalúan beilleszkedett tagja a maga társadalomképletének, s a legkisebb társadalomképlet is bonyolult organizmus. A pap volt a kora középkorban a szokássok objektív kezelője, — s most, amikor a szokásszerű formák általánosabb kifejeződésre jutnak, a klerikus csak folytatja régi szerepét. Most már írásos fogalmazással is, — az iskola azonban, amely az egyház felügyelete alatt e célra kialakult,
