Századok – 1941

Történeti irodalom - Podea; S. 81

ti 2 TÖRTÉNETI IRODALOM Podea műve ellen ugyanaz a fokifogásunk, mint az imént E. cikke ellen : nem ismeri a magyar eredményeket. Egysorban kezeli a XVI. századvégi román vajdaságokat — ahol, mint ő mondja, az lett az úr, aki a Portának többet fizetett —és Báthory Erdélyét. Ez megint olyan dolog, ami a nagyromán történetszemléletnek immár öntudatlan mélységekig hatolt tendenciáiban gyökerezik, s amin egy-két magyar könyv gondosabb átolvasása könnyen segíthetett volna. A baj P.-nál kevésbbé feltűnő, mint Eysser cikében : Erdély kicsiny pont volt az 1590-es évek nagy világpolitikai eseménysoraiban, könnyű tehát az ábrázolás hibáit akár észre sem vennünk. De ha valaki éppen azt tűzi ki maga elé, hogy a dunatáji kis országok sorsában nyomozza ki e nagy vonalak vetületét, annak a legkisebb tévedésre is ügyelnie kell. P. tanulmánya egyébként figyelemreméltó adalékokat tartalmaz az ellenreformáció vajdaságbeli hullámverésére, s arra, hogy a távoli és nagyhatalmi útján alighogy megindult Anglia hogyan nyújtotta ki kezét már akkor e kicsiny földek felé. Látjuk, hogy román vajdajelöltek angol és francia ajánlásokat kerestek portai meghallgatásuk érdekében, s hogy Anglia egyik konstantinápolyi ügyvivője, Edward Barker szívósan törekedett arra, hogy a Dunavidék életébe belenyúlhasson s Erdélyből és a vajdaságokból bázist szervezzen Ausztria ellen. Göllner a merkantilista államrendből vezeti le az orosz birodalom XVIII. századi telepítési törekvéseit. Ezek elsősorban a Monarchia görög vallású népelemeit érintették, akik ezidőtájt szabadító)ukat sejtették a keleti kereszténység elismert fejében, a cárban. Magyarországi szerb és román papok többször járták meg a messze utat, s mindannyiszor az orosz eszme lelkes szószólóiként tértek haza. Részben az ő munkájuknak, részben orosz katonatisztek ügynökösködésének hatására, főleg a szerbség körében, már a század derekán igen nagy hajlandóság mutatkozott a kivándorlásra. Orosz részről ezt fokozott propagandával s nagy kedvezményekkel igyekeztek tetté érlelni. Szórványos kiköltözésekről már a század elején is hallunk ; szerb határőrök jártak elől, később pedig, 1737-ben az uralkodó, III. Károly maga adott példát, megengedvén, hogy egy orosz küldöttség rendes toborzást folytasson a rutén földön. Ezt az esetet mind orosz, mind monarchia-beli szláv részről jó jelnek vették, annyira, hogv Erzsébet cárnő már tömeges áttelepítés gondolatával is foglalkozott. Tervei érdekében ügynökei és bécsi követsége révén minden lehetőt elkövetett, de természetesen összeütközésbe került a Mária Terézia idején megerősödött osztrák népességnövelési törekvésekkel. A két udvar ellentéte nem robbant ki, mert Ausztria óvakodott a nyilt és erélyes szembeszegüléstől. Ilyenformán, a szerzőnek Schwicker nyomán közölt állítása szerint, mintegy 100.000 szerbet sikerült a Dnyepr vidékére áttelepíteni. II. József már erősebb rendszabályokat alkalmazott az orosz ügynökök ellen, mint anyja, s ezzel végét is vetette a Monarchia területéről való kivándorlásoknak. — G. előadása mindenesetre érdekes, de számadatai talán túlzottak. A levéltári anyagot Századok 1941. I—III.