Századok – 1941

Történeti irodalom - Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Ism.: Gouth Kálmán 62

ti 2 TÖRTÉNETI IRODALOM minden részletre vonatkozólag alaposan tájékozott és önálló felfogású történész saját kutatásain alapuló és egyéni, de mindenkor objektív kritikáján átszűrt, modern szempontok szerint megrajzolt képe ez a bizánci államnak, amelyhez specialisták és távolabb állók egyaránt teljes bizalommal fordulhatnak, tehát azok is, akik kutatásaik közben egyes részletkérdésekre keresnek feleletet vagy tájékoztatást és azok is, akik a korábban annyira félreismert Bizáncnak mint önálló államtestnek az életét akarják megismerni. A nyugateurópai történetírás Kelet-Európát sokáig elhanyagolta, s az egész keleteurópai fejlődés alapjául szolgáló Bizáncot részben egyoldalú nyugateurópai szemszögből nézte, részben pedig a francia felvilágosodás óta hagyományosan továbbélő téves történeti beállítás tükrében látta. Ha a Montesquieu-féle „décadence", illetve a Gibbon-féle „decline and fali" képzete a kevésbbé tájékozottak körében itt-ott még mindig kísért, O. könyve tanúságot tesz arról, hogy a „hanyatló" Bizánc története egyes korszakokban mennyi friss életerőt mutat és hogy mit jelentett Bizánc és művelődése nemcsak a keleteurópai népek, hanem a Nyugat számára is. Moravcsik Gyula. Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. (Kultúra és Tudománv.) Budapest 1939." Franklin Társ. 8° 219 I. A szerző rendkívül magas célt tűzött maga elé : először a magyar nemzet keletkezését, nemzetfogalmának tartalmát vizsgálja ; azután „a nemzet tiszta eszméjét" igyekszik megközelíteni s szembesíteni akarja vele a magyar nemzetfogalmat, hogy értékét lemérhesse (7. 1.). Bevezetőül a mai nemzetfogalmat veszi vizsgálat alá, s megállapítja, hogy mindazok a tényezők, melyek a mai felfogás szerint a nemzet kritériumai (közös származás, nyelv, közös haza, állam, kultúra, sorsközösség) „csak másodlagos képződmények magához a nemzethez képest". A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet (17. 1.). Tegyük hozzá rögtön : csak elvileg! A következő fejezetekben a magyar nemzet és nemzetfogalom keletkezését, s ez utóbbi alakulását tárgyalja. Deér kutatásai alapján rámutat arra, hogy a magyarság nemzetté válása egészen másként történt, mint a germán népeké ; nem vérségi kapcsolatokból nőtt ki, hanem a lovas-nomád életformában fogant. Itt pedig csakis a gazdasági és hadi kötelezettségek voltak irányadók a hovatartozást illetően : az egyes népek nyelvével, szokásaival senki sem törődött. Nem volt tehát népi kizárólagosság. A felemelkedés sem az utóbbiakhoz volt kötve, hanem „bizonyos tulajdonságok", feltételek megszerzéséhez. Ezt az ősi örökséget a magyarság akkor is megőrizte, mikor e világból végkép kiszakadt, s a vérszerződéssel Árpád, majd utódai alatt homogénebb alakulattá, nemzetté vált. Új hazájában szívesen fogadta az idegeneket, türelmes volt irányukban annál is inkább, mert új környezete, a keresztény univerzalizmus ugyancsak a megértést hangsúlyozta a népek együttélésében.