Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

A TÖRTÉNETÍRÁS TERMÉSZETÉRŐL 37 tény tiszteletében a természettudománynak a maga területén jogos „pozitív" módszeréhez, illetve kutatásának legelső lépéséhez közeledjék és ezt utánozza. Eközben persze nem veszi észre, amit viszont éppen Windelband fejez ki találóan, hogy t. i. még egyetlen történelmi tény kritikai megállapítására sem volna képes az, aki nem tudná, hogy általában hogyan éreznek, gondolkodnak és akarnak az emberek.1 Mindenesetre e közeledés a történetírás számára egyúttal az elértéktelenedés veszélye felé való közeledést is jelent. A természettudományi indukció tulajdonképeni értékes, mert alkalmazásra vezető második, törvényalkotó és törvényt fogalmazó lépését ugyanis a történetírásnak igazán nincs módjában megtennie és pedig már tárgyának sajátos természete miatt sem. A lelki élet jelenségei és elemei igen nagy mértékben összeszövődöttek és egymásbafontak, míg az anyagvilág folytonossága ellenére is aránylag darabosabb, szakadozottabb, s korpuszkuláris természetével mintegy magától kihívja az elvonás és szétdarabolás gondolati műveletét. Jellemző erre, hogy a természetbölcselet történetének már legelején ott áll az atomelmélet, míg a lélektanban szinte nyomban, mihelyt fellép, kudarcot vall az atomizálás minden kísérlete. A történetírónak tehát a különöst és általánost mindig együtt átélő valóságszemlélet talaján kell maradnia, hogy igazán értékeset alkothasson. Miáltal nyújthatja ezt? Az egyéni emlékezésre épülő történeti megemlékezés igazi és igazán értékes munkája abban áll, hogy megsejteti, mintegy többé-kevésbbé tudatosíthatóan képszerű alakba önti, bizonyos fokig mintegy a szemléletes fölszínre emeli s egyes jelentkezéseiben újból és újból igazolja azt, amit az életről és a sorsról, az egyéni és a társas fejlődés lényegéről a távolinak s ezzel az általánosnak és végtelennek régióiba emelkedő nem tudatos emlékezet az ösztönös átélés homályos, de annál mélységesebb erejével éreztet meg velünk. Első tekintetre talán különös e mindensejtést mintegy Platonnal emlékezetnek neveznünk. De ne feledjük, hogy mind a tudáshoz, mind az elképzeléshez valóban előzményükként, lelki apriori gyanánt tartozik a megsejtés, a puszta átélés és nem volt-e az emberi természet a maga legfőbb alakító tényezőivel együtt lényegében véve mindig ugyanaz Másképen mint volnánk képesek időben és térben oly távoli, a miénktől annyira idegen művelődések alkotóit és hordozóit bizonyos fokig mégis megérteni ? Ε szempontból tehát a „tények" mögé tekintő történetírás tulajdonképen sohasem 1 I. M. 23. I.