Századok – 1941

Szemle - Bohdaneczky Edvin: Csanád vármegye nemzetiségi és gazdasági viszonyai a XVIII. században. Ism.: Bakács István János 317

SZKMLE 317 nemcsak a szerkesztés ós felépítés mestere R., művésze a formának, az előadásnak is. Elég lesz e tekintetben egyetlen példára ntalni, Savoyai Jenő jellemzésére. Manapság, midőn Savoyai Jenő bizonyos okoknál fogva a német történetírás egyik leggyakoribb témája és szinte havonkánt jelentek meg róla tudományos igénnyel fellepő részlettanulmányok vagy portrék, szépirodalmi jellegű írások, népkönyvek, életművének leggazibb móltatását, nemes egyéniségének leghívebb rajzát talán R. lapjain találjuk meg. Csak sajnálható tehát, hogy ο második R.-kötet még mindig nem tartalmazza az 1648 után következő évszázad belső történetét. A kővetkező, nyolcadik könyvet szánja ennek teljes egészében R., éa mi csak a legnagyobb várakozással tekinthetünk a 84. évében járó szerző újabb munkája ele. Juhász Lajos. Bohdaneczky Ed vin: Csanád vármegye nemzetiségi és gazdasági viszonyai a XVIII. században. (Csanádvármegyei könyvtár, 36.) Makó 1940. Makói könyvny. 8U 92, 4 1. — Csanád vármegye XV. sz.-i mintegy 120 községéből a XVII. sz. végére mindössze 10—15 maradt meg. Ezek legnagyobb része a Tisza—marosi határőrvidékhez tartozott ; a megyei szervezet a XVIII. sz. elején csupán egy, a század végén is csak 9 helységre korlátozódott. B. munkája kizárólag a megyei szervezethez tartozó helységek demográfiái és gazdasági fejlődésével foglalkozik. Elsősorban a népiség alakulását figyeli. A délről észak felé nyomuló rácság alkotja a század elején a megye lakosságának legjelentősebb részét. B. ama feltevését, hogy a XV. ós XVIII. sz.-i magyar családnevek azonossága a családok kontinuitását is jelenti, nem tartjuk elfogadhatónak, hiszen akkor az ország legkülönbözőbb helyein lakó Borbély-, Boros- stb.családokat rokonoknak kellene tekintenünk. A ràcâàg azokból a községekből, melyeket 1741 után a határőrvidékből a megyei szervezethez csatoltak, kivándorolt, részben délfelé, a katonai igazgatás alatt álló területekre, ahol életfenntartását könnyebben biztosíthatta, részben pedig Oroszországba, ahol II. Péter cár szívesen látta. A kilenc község közül 1773-ban mégis csak négyet jelölnek magyar nyelvűnek, bár a lélekszámot tekintve a megyében a magyarság volt az uralkodó. Ez azonban a majdnem színmagyar Makónak köszönhető, amelynek lakossága ekkor a megye népességének közel 40%-át tette. Ekkor még a magyarság szaporodott jobban, csak a XIX. sz. elején esett vissza, ezt azonban már nem írhatjuk — miként B. teszi — a török, hanem sokkal inkább a változott gazdasági viszonyok rovására. Teljesen téves eredményekre jut B., amikor az 1—12 éves gyermekek számát elosztja a 13—-17 évesekével s az eredményt „halálozási arányszámnak" teszi meg. Elfelejti, hogy tizenkét korosztályban jelentősen több gyermeknek kell lennie, mint ötben ! A gazdasági viszonyok alakulását — mint a népesség nemzetiségi megoszlását is —- áttekintő táblázatok segítségével szemlélteti. Míg a megyei szervezethez tartozó népesség a század folyamán megháromszorozódott, a marha-, ló- ós juhállomány még a kétszeresére sem emelkedett, a méhkasok száma pedig a harmadára csökkent. A század elején még közös a birtoklás, úthiány miatt gabonakereskedelemről nem lehet szó, tehát az állattenyésztés az egyedüli jövedelemforrás. Az úrbérrendezés gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, megszüntette a közbirtokosságot, felosztotta a határt s csak bizonyos számú állat tartását engedte meg. A század utolsó három évtizedében a népesség 80%-os növekedésével párhuzamosan az ekevas alá fogott terület megkétszereződött, a kaszás réteké másfél-